A telihold ragyog az égen. Hűvös az éjszaka. Szeretem a Holdat nézni, ám a vadászatot csak nehezíti ez a kékesfehér fény, mely felfedi még az emberek előtt is alakom. Egy közeli falut szemeltem ki célpontnak. Az istállóban lovak nyerítenek... ám én most nem értük jöttem. A baromfik keltik fel figyelmem. Szép, nagy, kövér tyúkok. Persze, sokkal többet kell megennem ahhoz, hogy jól lakjak, de az ízük jobb, mint a lovaké, az emberek pedig nem csapnak akkora patáliát, mintha egy gyermeket ragadnék el... És a felhajtás igazán nem hiányzik, most, hogy van egy kölyök, akire... Megrázom fejem. Nem, nincs senkim, az a lány csak egyszerűen levakarhatatlan. Ezt elismétlem még párszor, mire megnyugszom. Közelebb osonok a fához, amin a gyanútlan szárnyasok ülnek. Olyan csendesen és halálosan falom fel egyiket a másik után, hogy észre sem veszik... meg se nyikkannak.

Felébredek. Természetesen nem ok nélkül. A gyomrom vészesen korog, ezért úgy döntök, ideje ennivaló után néznem. Még mindig kicsi vagyok, de jobb is így. Ebben az alakomban hamarabb jóllakom. Beljebb megyek az erdőben, míg végül találok egy madárfészket, amiben fiókák vannak. Egyenként elharapdálom a torkukat, aztán jóízűen befalom őket. Szerencsére még csupaszok voltak, ugyanis nem szeretek tollat nyelni. A fészket magammal húzom a fámig. Az este hátralevő részében ott fogok tanyázni. Hirtelen tűz ropogása üti meg a fülemet... és füstszag terjeng a levegőben... felkapom apró fejem és a fullasztó szag irányába rohanok. Mikor odaérek, csaknem szívrohamot kapok: egy falu! Igen, egy falu, aminek lakói egy macskaféleséget vesznek körül... Neko! Nem hagyhatom, hogy megöljék! Hirtelen mentő ötletem támad. Hangosat csippantok és odafutok a macskához. Hozzábújok, mintha csak félnék, és könyörgő szemekkel az emberekre nézek. Bevált a tervem: a halandók lassan leeresztik a fegyvereiket. Beszélgetni kezdenek

-        Talán a kölyke?

- Megeshet, nézd, hogy bújik hozzá... --Kíméljük meg őket... Lassan elcsendesülnek. Az egyik hirtelen felkiált –Tűnés innen! És ne lássunk többé titeket, mert akkor már nem könyörülünk meg rajtatok!

Meghökkenek. Megkönyörülni?! Örüljenek, hogy élnek! Felhördülök. Ekkora pimaszságot. És honnan veszik, hogy a kölyköm??! É miért most akarnak megkímélni?? Miért nem akkor? Ő nem volt elég aranyos?! Erre a gondolatra szakad el bennem valami. Őrült dühvel üvöltök fel, és még növök egy húsz centit. Már nem is látok, szemem előtt vörös lepel takarja a világot.

Mikor újra feleszmélek, csönd vesz körül. Csupán a tűz ropogása hallatszik, amint elemészti a kunyhókat. Emberek fekszenek körülöttem. A felismerhetetlenségig összeroncsolt férfiak. Nőket és gyerekeket nem látok... bizonyára elmenekültek... Visszanyerem emberi alakom, és belémhasít a fájdalom. Na igen, az egyik mancsom megégett... Émelyítő az égett hús szaga... Mindenütt füst... A Hold vörös fénye, mint a vér, végigömlik a tájon.

- Neko… --csipogom. Nem látok a könnyeimtől. Tőle nem messze fekszem a poros földön. Az oldalamon egy hatalmas karom véres, mély nyoma látszik. Miért? Miért támadott meg? –Miért... --ütésszerűen elvesztem az eszméletem.

Mint oly sokszor mostanában, most is döbbenten pislogok rá. Megtámadtam? Észre sem vettem... nem akartam... Csak állok ott, és várok. Nem tudom, mire.

-N... Ne... ko... --csipogom félig ájultan.

Ránézek... Könny fut a szemembe... hangosan felzokogok. Úgy hasít a csendbe, mint egy sikoly. Megfordulok, és elrohanok. El innen!

Nehézkesen feltápászkodok. A lábaim meginognak. Mély levegőt veszek. Végre egyenletes a szívverésem. Körülnézek, holtak és pusztulás mindenhol. Hova futott Neko? Meg kell keresnem... de még pihenek egy kicsit... regenerálnom kell magam... lefekszem egy fa tövébe, a testemet zöld felhő veszi körül... a felleg a sebembe száll, ami azon nyomban begyógyul. Igaz, egy erős heg ott marad, de nem számít. Visszaalakulok az emberi formámba és fülelek. Sírás... valaki sír... ismerős a hang... Neko. Megdöbbenek. Sosem hittem volna, hogy Neko is képes sírni... A hang irányába futok. A zokogás erősödik. Lassítom a lépteim. Nem akarom, hogy észrevegyen. Már látom is a macskadémont. Egy kövön ül, arcát a térdeihez szorítja, karjaival átkarolja a lábát. Nesztelen léptekkel osonok oda hozzá.

Összerezzenek. Fordulok, emelem a kezem, hogy leüssem, aki megzavar.... Épp sikerül megállítanom a kezem a feje felett. Elfordulok.

- Neko-sama... nem a te hibád... --suttogom és némileg mögé, némileg mellé térdelek.

Ránézek. Hát persze, hogy nem! Nem az én hibám, hogy most azok a halandók... de... akkor... az enyém volt. Megkockáztatok egy mosolyt. - Tudom –a hangom megremeg, Szégyenkezve állok fel. –Szerintem nem kellene velem maradnod –a hangom elhal.

- Miért? –kérdezem halkan.

- Fájdalmat okoz a jelenléted... a számomra.

- Fájdalmat... mert a múltadra emlékeztetlek... nincs igazam?

Összerezzenek. Megint. Rásandítok. De nem válaszolok. Meggyötörne a beszéd.

- Akkor elmegyek. –jelentem ki. Odalépek hozzá és... megölelem. Gondolom életemben először és utoljára. Aztán elengedem, elfordulok és befutok az erdőbe. Nem figyelem, merre rohanok, csak el...

Nem megyek utána... szeretnék, de... nem szabad. Lefekszek a földre. A Holdat nézem. Ilyen vörösnek még sosem láttam. Könnycsepp gördül végig arcomon. És én hagyom. Nem zárja már e test börtöne. Én még itt vagyok... a saját, külön ketrecemben. Ám az a könnycsepp... szabad. Olyan, amilyen én sosem leszek...

Lassítok a tempón. Megállok és lefekszek az avarba. Nézem a vörös Holdat... és merengek. Miért okozok fájdalmat neki? Hirtelen egy mondat visszhangzik a fejemben: "A mi fajtánk sorsa az, hogy éljen, míg azok, akiket ismer, meghalnak..." Tehát Neko... félt engem? Az a bizonyos barátja meghalt... és fél, hogy most ugyanez fog történni? Igen, hiszen milyen sokszor kerültem már bajba... Mindig ő mentett meg... Nem... nem hagyom magára. Már csak ezért sem. Vele leszek mindörökké. És nem csak én... Ezt egyszer... egyszer majd... elmondom neki.

Még mindig nem mozdulok... nem is érzékelem a környezetem. Éppen ezért azt sem veszem észre, hogy valaki mellém lép. Csak akkor eszmélek fel, mikor megszólít.

 - Te vagy Neko, a macskaszellem?

Oldalra fordítom a fejem. Ránézek a páviánbundás alakra, és biccentek. Az folytatja.

- Az én nevem Naraku –lassan, vontatottan beszél –Jöjj, légy a szövetségesem!

Felállok és elindulok visszafelé. Meglátok valami fehéret. Mi lehet az? Közelebb megyek és elbújok egy fa mögé. Naraku! Őt ismerem... hallásból. Mit beszélnek ezek?

- Miért gondolod, hogy érdekel az ajánlatod? –vonom fel szemöldököm. A hangom olyan jeges, amilyen csak ritkán szokott. A válasz gyorsan érkezik.

 - Mindjárt gondoltam, hogy ezt fogod kérdezni... Tudd, hogy nagy a hatalmam... végtelen. Visszaadhatnám neked őt... emlékszel?

A tér változni kezd... Meghökkenek... ott vagyok, ahol eddig, de.... körülöttem minden üde és zöld, csak ahol én, meg Naraku áll, ott nem változott semmi. A Nap ragyog, és halk, csengő kacajt sodor felém a szél... mely valójában nem fúj... egy emlék. 

Nevetve szaladok ki a bokrok közül. Mögöttem halk, de gyors léptek hallatszanak. Kiérek a rétre. Mögöttem egy férfi tűnik fel. Nevetve futok előle, be-bevárom, ám mielőtt elérne, kisiklok a kartávolságából... végül hagyom, hogy megragadjon. Magához ölel...

Patak csobog, s egy labda gurul a lábaimhoz... felveszem. Visszagurítom. Előttem egy aprócska kislány sikoltozva az örömtől szalad utána, de megbotlik. Sír. Odamegyek hozzá, felveszem. Hatalmas arany szemeivel rám mered, mézszínű haj keretezi kerek arcocskáját. Megmarkolja az én arany fürtjeimet, és édesen gügyög...

Hagyd abba! –sikoltom, térdre bukok. Előttem barlang szája ásít, feketén, baljósan. Fölöttem a vérvörös Hold felragyog. A barlangból füst szivárog, égett hús szagát hordva felém... berohanok... zokogva fordítom el fejem a látványtól... Ám hirtelen, nevetést hallok megint. Az összeégett csontokra újra hús és bőr nő... egy hat éves kislány rohan felém... felkapom. –Miért sírsz, anya? –kérdi kedvesen. Itt vagyok... mindig itt leszek...

Eltűnik a látomás, már nem érzem a karomban a gyermek súlyát, finom bőrét.... megint sírok. A páviánbundás előttem áll. - Látod? Érzed? Én megadhatom neked, amire vágysz... csak teljesítsd a parancsom. az összes parancsom.

Elképedve figyelem őket. Az emlékeket. Tehát... volt családja... és elvesztette. Olyan furcsa érzésem van ezzel kapcsolatban... mintha... nem, bolondokat gondolok...