4. Fejezet

A negyedik napon végre megtört a jég. Nem sokkal dél után törött deszkákat pillantottam meg a víz felszínén. És...

- Ez Amelia karkötője! - kiáltottam el magam. Ez csak egyet jelenthetett. Ha még élnek is, odalent vannak.

- Rai Wing! - mondtam ki a varázslatot és a vízbe ugrottam. A matrózok ugyan azt hitték, megőrültem, de nem így volt. Több órája úsztam lefelé, s kezdtem kifáradni. Félő volt, hogy nem tudok majd visszaúszni a felszínre. De nem fordulhattam vissza. Végül a végkimerültség szélén egyszercsak olyan dolgot pillantottam meg a tenger fenekén, amiről még csak nem is álmodtam! A Lighting pislákoló fénye mellet is jól látszott! Egy hatalmas átlátszó kupola! Benne mindenféle fények égtek, bevilágítva az egész tengerfeneket.

- Be kell jutnom! Csak itt lehetnek! - gondoltam magamban. Már alig bírtam úszni, de erőt merítettem. Felidéztem barátaim arcát, ahogy bíztatnak. És hatásosnak bizonyult. Öt perc halálosan nehéz úszás után a kupolához értem. Sajnos bejáratot nem találtam, s már nem bírtam tovább tartani a burkot... Próbáltam felidézni Gourry hangját, de nem ment. Minden elsötétült....

- Lina! Lina! - egy ismerős hang ébresztgetett.

- Gourry? - kérdeztem gyengén.

- Lina! Hála az égnek! Hát jól vagy?

- Felébredt végre? - ez Zelgadis hangja volt, megismertem.

- Lina kisasszony!

- Amelia...

- Igen! Én vagyok! De örülünk, hogy magához tért!

Ekkor fogtam csak föl igazán, hogy mi is történt. Élek! És itt vannak a barátaim is! Megpróbáltam felülni, de a testem nem engedelmeskedett.

- Miért nem tudok mozogni?

- Inkább maradj nyugton, és ne mozogj. Nagyon kimerültél.

- Zelgadis úrfinak igaza van. Mindannyian nagyon aggódtunk magáért!

- Pontosan mi történt? - kérdeztem erőtlenül.

- Gondolom, nem bírtál a fenekeden maradni, és utánunk jöttél. - simogatta meg a fejem Gourry.

Máskor ezért egy nagy behúzást kapott volna, de most nagyon jól esett. Legalább él, és ez a fontos.

- Azután titeket is megtámadott egy olyan izé...

- Mélytengeri Tükör Démon. - egészítette ki Amelia Gourry-t.

- Igen. És utána valameddig úsztál, de végül elvesztetted az eszméleted.

- És végül a Tengeri Sárkányok találtak rád. - fejezte be a mesét Zelgadis.

- Ez csak részben igaz, de a vége az biztos stimmel, mert arra nem emlékszem.

- Hát akkor miért jöttél le? - kérdezte Gourry.

- Megtaláltam Amelia karkötőjét, s arra gondoltam, ha még éltek ide lent kell lennetek. De kik azok a Tengeri Sárkányok?

- A Bronz Sárkányok alfaja. Ők építették ezt a kupolát is.

- És most pontosan hol is vagyunk?

- A kórházban. A Tengeri Sárkányok emberbarátok, ezért is mentettek meg minket, bár Zelgadis úrfit csak könyörgések árán sikerült behoznunk...

- Ne is említsd! - Zel háttal ült a földön és egy bottal piszkálta a földet.

- Gondolom, nagyon depressziós volt....

- Aha, elégé. A sárkány gyerekek bottal piszkálták őt, mert nem tudták, mi az... Kb. úgy, mint ő most a földet... Az igazat megvallva elég muris volt...

Csak most néztem szét jobban a helyiségben. A kupola teljesen átlátszó volt, oldalára gyönyörű függöny volt felakasztva. Pontosan olyan folt, mintha vízből készült volna, olyan sejtelmesen hullámzott. A padló pedig bronzból, egészen pontosan bronz pikkelyekből készült.

- Mik ezek a földön? - kérdeztem kíváncsian.

- A padlóra gondolsz?

- Igen.

- A Bronz és a Tengeri Sárkányok régóta ellenségek. A tengeri sárkányok megtagadták Yukyde-t, s külön kolóniát alakítottak ki. De Yukyde-t nem hagyta nyugodni a tény, hogy népe ellen fordult. Így meghirdette a Sárkányháborút. Évezredek óta folyik, de egyik faj sem tudott felül kerekedni. Ez a padló a leölt Bronz Sárkányok pikkelyeiből készült. Az egész város olyan, mint egy nagy trófea. - magyarázta Zelgadis, aki úgy tűnt, már az egész Sárkány Történelmet fejből tudja.

- Amelia? Már megint túl sok időt töltött a könyvtárban?

- Aha. Mikor felébredt, az volt az első kérdése: Van itt könyvtár?

- Fejezzétek be!

Csak most tűnt fel, hogy Gourry egy jó ideje elment.

- Lina! Nézd, mit hoztam neked! - tért vissza Gourry mikor a többiek végre kimentek. Egy csokor virágot tarott a kezében.

- Ez az enyém? - kérdeztem megszeppenve. Éreztem, hogy elpirulok.

- Igen! Tudod, nagyon aggódtam érted...

- Csak tudnám, hogy miért?!

- Nem értem.

- Hiszen tudod, hogy én nem az a fajta vagyok, aki csak úgy meghal! - legyintettem. - Értem te csak ne aggódj! - azt hiszem, nem ez volt a legmegfelelőbb köszönet... - De azért köszönöm a virágokat... - próbáltam menteni a helyzetet.

- Szívesen! Ja és Lina. Csak hogy tudd... Mindjárt ebéd! - ezt már a szokásos örömteli hanggal mondta, aminek nagyon örültem és... EBÉD! Juhéj!

Felpattantam az ágyamból, amit nem tettem jól, mert amint kiderült, az itteni ápolók elvitték rendbe tenni a ruháimat és hát... Elfelejtettek újat adni.

- Te jó ég! Nem láttam semmit Lina! Esküszöm!

- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!! Fordulj el! Fordulj el!

- Mi folyik itt? - nyitott be az egyik ápoló. Arra számítottam, hogy valamilyen sárkány alakja lesz, de nem így volt. Teljesen emberinek tűnt. Egyik kezében pár tiszta ruha volt, a másikkal egy gyereket tartott. Matthew-t.

- Matthew! - kiáltottam. - Mi van vele?

- Ne aggódjon érte Lina kisasszony. - mosolygott az ápolónő, miközben kiterelte Gourry-t, s odadobott nekem néhány ruhát. Ezután Matthew-t egy ágyra fektette.

- De egyáltalán hogy került ide?

- Fél órával maga után találta az őrjárat a Kék Páncélon kívül. Vagyis a burkon kívül, ahogy ti mondjátok. - magyarázta kedvesen. - A nevem Milagros, a kórház főnővére. És ne aggódjon. Matthew úrfi különleges bánásmódban fog részesülni.

- Matthew! Ha felébredsz, lesz ne mulass! - mondtam az eszméletlen kis testnek, miközben forrt bennem a düh.

Végre megtaláltam az ebédlőt. Mindenfelé finom illatok terjengtek. A többiek már az ebédlőasztalnál voltak. Végre én is csatlakoztam hozzájuk, éppen jókor, mert elkezdték felszolgálni az előfogásokat.

- Na Gourry! Készülj, mert most kifallak! - kezdtem a szokásos viccelődést. - Ma mi jót eszünk?

- Moszat Salátát. - válaszolta kedvesen az egyik pincérnő.

- Mit? - nem tagadom, ezen még én is elhúztam a számat.

- Milyen fintorgó arcot vágsz Lina! Ki is fal ki kit? - nevetett Gourry.

- Hozzálehet szokni... - vágott hasonló fintorgó arcot Zelgadis.

Ezek szerint csak Gourry-nak van ilyen pocsék ízlése, hogy még ezt is bőszen elfogyasztja, és még repetát is kér? Bár a Kardhal Finomságok egész finom volt... De valószínű, hogy csak az éhség beszélt belőlem.

Miután jóllaktam elindultam szétnézni a földalatti városban, Kootzu-ban. Maga a település rengetek különböző méretű burkokból álltak. Voltak, amelyek egy emeletes házat idéztek, mert több, egyre kisebb gömb volt egymásra rakva. Az épületekbe így gondtalanul be lehetett látni, bár egyes helységekre különleges függönyöket szereltek, olyanokat, mint amilyet már a kórházban is láttam. Kíváncsiságból megálltam és benéztem egy nagyobb házba. Odabent sok kis sárkánygyerek játszott. Valószínűleg ez volt az óvoda. Az utak mindenhol Bronz Sárkány pikkelyekből készültek. Az is meglepett, hogy az egész városban mindenki az emberi alakját használta. Bár már Zelgadis említette, hogy a Tengeri Sárkányok emberbarátok, és megtagadták sárkány mivoltukat.

- Lina kisasszony! - Amelia rohant utánam. - Lina kisasszony! Jöjjön velem! - és elkezdett maga után húzni.

- Hová viszel? - kérdeztem bosszúsan, miközben megpróbáltam lefejteni magamról a lány kezét.

- Majd meglátja!

A főtérre érve rögtön megértettem, mit is akart mutatni Amelia.

- Ez...

- Ez nem az a kisfiú, aki utánad jött?

- De igen! Ez Matthew!

Nem hittem a szememnek! A téren egy majdnem harminc méteres ezüst szobor állt, és Matthew-t formázta.

- De miért?

- Nektek is tetszik a Kootzu Védőjét ábrázoló szobor? És hittétek volna, hogy az a megtiszteltetés érte városunkat, hogy eljött hozzánk ő, aki a jóslat szerint végre véget vet a hosszú ideje tartó háborúnak, s meghozza a várva várt győzelmet? - egy Kootzu-i lakos éppen mellettünk gyönyörködött a hatalmas képmásban.

- Hogy Matthew? - nem értettem ezt az egészet. Hisz ő még csak kisfiú! Egy Fire Ball-t is csak nehezen tud végrehajtani! Akkor hogy tudná megnyerni ezt a csatát?

- Tudjátok...- magyarázta tovább a mellettünk álló nő a dolgokat - ... régen élt egy nagy hadvezér, s ő vezette a híres Tengeri hadjáratot, ami csaknem véget vetett a háborúnak. De a döntő ütközet előtt... Elárulták a vezetőt. Csapdába csalták, s kegyetlenül meggyilkolták. Az akkori sárkánypapnő, mielőtt a hadvezér meghalt volna, egy igét mondott rá, mi szerit a hadvezér újjá fog születni, s visszatér hozzánk, hogy befejezze, amit elkezdett. És most! Annyi év után! Itt van köztünk!

Ebben a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg az egész várost. Egy helyen egy hatalmas lyuk tátongott a Kék Páncélon, s ömlött befelé a víz. A katonák mind a sérüléshez siettek, s megpróbálták beforrasztani azt.

- Erősödik... - jegyezte meg a nő.

- Ki? - kérdeztem értetlenül.

- Yukyde. Az elmúlt évezredek során csak azért nem pusztult el a város, mert Yukyde le volt gyengülve. De az elmúlt években valamiért megerősödött. Rengeteg gonosz energiának kellett elárasztania a földet, hogy ez megtörténhessen! És az időnk csak fogy!

- A Giga Slave... - az elmúlt években többször is alkalmaztam a világ legerősebb varázslatát, s ezzel földre hívva a Rémálmok Hercegét, akinek van hozzá ereje, hogy életre keltsen egy ilyen szörnyeteget, hisz az Aranytestű Herceg maga a káosz. Hát ezért akarta, hogy idejöjjek. Hogy feltámadhasson!

- Lina kisasszony! Jobb lenne, ha most mennénk! - zökkentett ki gondolkodásomból Amelia, akit szemmel láthatóan aggasztottak a történtek.

- Igazad van Amelia! - válaszoltam. - Tudom is, hová kell mennünk!