2. Fejezet

Reggel tovább indultunk Mogahy felé. Egész úton nem történt semmi, s két nap múlva végre megérkeztünk a városba. Mogahy méltón volt Seyruun egyik legszebb tartománya. Az utcákat, házakat és még a lámpákat is virágok díszítették. A főút teli volt szebbnél szebb boltokkal és mindehonnan finom illatok csalogatták a vendégeket. A város legmagasabb dombján helyezkedett el a híres mogahi vendéglő, a Potcyr, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a tengerre. De nem értünk rá beülni, s megkóstolni a város különleges specialitását, a Potcyr Vadast. Amelia rögtön a kikötőbe cipelt minket.

- De Amelia! Kérlek! Várj! Csak egy fogást! - fogtam könyörgőre.

- Nem lehet Lina kisasszony! Az igazság nem várhat! Későre jár! Találnunk kell egy fogadót, és holnap már indulunk is!

Hamar találtunk szállást, de én nem akartam belenyugodni, hogy egy gyerek miatt ne kóstolhassam meg azt a vadast! Az éjszaka leple alatt kisurrantam a fogadóból, s elindultam az étterem felé.

- Pssz! Lina!

- Hm? - néztem hátra. Gourry ott loholt mögöttem.

- Nahát! Csak nem azt tervezted, hogy nélkülem eszel abból az izéből?

- Hát... - na jó, ez volt, de nem mindegy?

- Lina?

- Jajj, Gourry! Inkább menjünk! Éhes vagyok! - s gepárdot megszégyenítő sebességgel kezdtem rohanni a domb felé.

De ekkor valaki az utunkba állt. Egy valami biztos volt. Az illető nem ember. Ruházata szakad volt és lerongyolódott. Vékony karjai hosszú, karmos ujjakban végződtek. Lábai a szokásosnál is hosszabbak voltak. Fejéből több helyen is szarvakra hasonlító dolgok álltak ki. Az arca... Az valami borzasztó volt. Bőre mintha összeégett volna. Szemei kísértetiesen csillogtak a holdfényben. Szája gonosz mosolyra húzódott.

- Ki vagy? - tettem fel a kérdést.

Választ nem vártam, és nem is kaptam. A lény felemelte hosszú karjait, s egy energia gömb jelent meg kezében. Nem akartam megvárni, amíg végez velem, így gyorsan én is elkezdtem mormolni a Fire Ball igéjét. De nem voltam elég gyors. Egy kevésen múlott, hogy a szörny varázslata nem talált el. Mögöttem a főtéri szökőkút romokban hevert. Gourry próbálta megsebezni a bestiát, ám még a lény közelébe sem jutott. Az egyszerűen eltaszította magától. Újra megpróbáltam a Fire Ball-t, s ezúttal sikerült eltalálnom a szörnyet.

- Na, ennyit róla. - kezdtem volna ünnepelni, hogy végre mehetek enni, de a porfelhőből egyszercsak előtűnt a Fire Ball-om. Ez az izé egyszerűen visszaverte! Az utolsó pillanatban ugrottam el. Szegény Gourry még mindig a földön volt, így egyedül kellett szembenéznem a szörnnyel.

- Akkor próbáljunk valami mást! Dark Claw! - ám ez sem bizonyul elég erősnek, de legalább nem tudta visszaküldeni.

- Ezek szerint hamarosan megtalálom a gyenge pontját! - gondoltam. Ám tévedtem. A harmadik varázslatom után egyszerűen eltűnt.

- Ez meg hova leeee... - a hátam mögött volt, s az eddigi varázslataim mind felém száguldottak.

- Végem! Ezt nem tudom kivédeni!

- Balus Wall!

Valaki megvédett. Hirtelen felkapott és felvitt a tetőre. Azt hiszem még nem voltam teljesen magamnál, de így is hallottam, hogy mi történik. A szörny megszólalt.

- Ki vagy te? És mit avatkozol bele?

- Most már nem számít. - hangzott a magabiztos válasz.

- Ez a hang! Ezt ismerem! - nyilallt belém a felismerés.

- Ra Tilt!

A szörnyből semmi nem maradt.

Igen! Most már biztos! Ez...

- Lina. Nem vall rád, hogy egy ilyen gyenge szörny is elbánjon veled...

- Zelgadis! - ugyan örültem a fiúnak, ám csöppet sem esett jól, amit mondott.

- Hol vannak a többiek?

- Gourry ott lent, Amelia pedig a fogadóban.

- CSAK VOLT A FOGADÓBAN! - Amelia épp Gourry sérüléseit látta el.

Szemmel láthatóan dühös volt, amiért az éjszaka közepén megpróbáltunk lelépni, s még fel is ébreszettük őt.

- Mégis mit gondoltatok, hogy csak egysze... Zelgadis úrfi! - úgy látszik az, hogy feltűnt neki a fiú jelenléte, némileg nyugtatóan hatott rá.

- Szi.. szi.. szia... - hebegte ijedten Zelgadis.

- Hál' istennek. - gondoltam. - Zel a mi kétszeres megmentőnk...

- Mit keresel errefelé? - szögeztem a fiúnak a kérdést. - Csak nem kaptál egy fülest az áhított varázslattal kapcsolatban?

- Sajnos nem...

(Istenem! Megint depressziós lesz!)

- Ó... De szerintem nem is fontos! - próbáltam felvidítani.... - Ahhoz a szörnyhöz képest egész jóképű vagy! - ...csak nem igazán jött össze...

- Kössz...

- Ajjaj... azt hiszem sikerült vérig sértenem. - súgtam oda Amelia-nak, aki csak helyeselni tudott.

Ezek után kész csoda volt, hogy lehetett Zelgadissal értelmesen szótváltani és nem hagyott ott rögtön.

- Szóval? Mi szél fújt erre?

- Gondolom ti is hallottatok a hajó eltűnésekről...

Lehet, hogy jobb lett volna, ha nem mondja ezt el, mert így fültanúi lehettünk Amelia igazság himnuszának és, hogy mennyire csodálja Zelgadist, amiért az igazság oldalán harcol... Szegény fiú....

- Amelia! Lennél szíves leszállni az asztalról? - kergettem le a lányt a csapos figyelmeztető tekintete miatt.

- Tehát - kezdte újra Zelgadis. A hajó eltűnések mögött egy Yukyde nevű szörny áll. Egy régen feledésbe merült sárkányfaj istene. Ugyan Rezo-tól ismertem a legendáját, de nem is gondoltam, hogy valóban létezik, amíg tegnap a tengeren nem találtam valamit, ami meggyőzött. - s zsebéből elővett egy arany darabot. Azon nem más, mint Yukyde képmása volt.

- Mondd csak Zelgadis úrfi. Hogy is szól az a történet? - tette fel a kérdést Amelia.

- A legenda szerint, Yukyde a bronzsárkányok vezetője volt. A szörnyháborúban az istenek oldalán állt, de a háború elhúzódásával egyre jobban eluralkodott rajta a hatalomvágy. Végül átállt Shabranigdou oldalára győzelmet remélve, s ezzel elárulta a sárkányok faját. De nem csak hogy nem győztek, még fajának nagy része is elpusztult. A háború végével pedig a bronzsárkányokat és Yukyde-t a víz alá száműzték. Ám mielőtt a vízoszlop teljesen összezárult a sárkányok feje fölött, Yukyde bosszút esküdött. Azóta senki sem hallott róluk.

- Aha. És szerinted egy régi történet és egy törött kép elég ahhoz, hogy bebizonyítsd, tényleg ez a sárkányisten áll minden mögött? - kérdeztem gyanakodva.

- Nem. Igazad van. De te ismersz olyan mágust, akinek van elég ereje, hogy kordában tartson egy Mélytengeri Tükör Démont?

- Mit? Az támadott volna meg?

- Pontosan.

- Nekem nem tűnt ökörnek... - Gourry valószínűleg úgy érezte, hogy kezd nagyon kiesni ebből a beszélgetésből...

- Tükör! Nem ökör! Ökör az te vagy! - veszettem el újra a türelmem. - Szóval. Igazad van. Rezo után nem ismerek olyan mágust, aki képes lett volna egy szörnyet az irányítása alá vonni. De akkor miért akarna megöletni?

- Azt hittem ez világos. Hiszen te győzted le Shabranigdou feltámadt részét, Zannaffar-t és a Copy Rezo-t, Phibrizzo-t, a pokolszolgát és rengeteg hasonlóan erős szörnyet. De amitől a leginkább tarthat. Képes vagy irányítani a Giga Slave-t.

- Igen, ez igaz. Valóban sikerült már használnom, de ne felejtsd el! Egyszer már kicsúszott a kezemből.

- Lina kisasszony! - szólt közbe Amelia. - Nem lehet, hogy Yukyde is azt akarja, hogy csússzon ki a kezedből a Giga Slave?

- De akkor miért akart volna megölni?

- Én inkább azt kérdezném, hogy miért nem ölt meg. Mindkét lehetőség elég valószínű. Ha tart tőled, akkor jobb, ha vigyázol magadra, de velünk kell, hogy jöjj, és segítened kell elpusztítani őt. De amennyiben téged akar felhasználni a világ elpusztításához, akkor jobb, ha te itt maradsz.

- Nincs mese, itt dönteni kell. - sóhajtott Amelia.

- Valóban. De jól meg kell gondolnunk, mert ha rosszul választunk, lehet, hogy soha többet nem kell döntést hoznunk.

- Jaj! Zelgadis úrfi! Ne légy már ennyire borúlátó! Hisz az...

- AZ IGAZSÁG MINDIG GYŐZ... - motyogtuk unottan a már megszokott mondatot. Kivétel Amelia, aki nagyon is élvezi, ha kimondhatja kedvenc szavát: IGAZSÁG!