3.        Fejezet

A vihar

Sesshoumaru érezte az eső szagát a levegőben ezért keresett egy barlangot.

-          Yaken!

-          Igen, nagyuram?

-          Keress tűzifát, míg el nem ered az eső!

-          Igenis, nagyuram.

Ezzel Yaken el is indult tűzifát keresni. Sesshoumarunak eszébe jutott az átok. „Lehet, hogy tényleg van benne valami… Éreztem valami furcsát, amikor eljöttünk a tetemétől. Ah! Már képzelődöm is! Mindegy! Én nem hiszek az ilyesmiben, és engem nem lehet megátkozni!”

Melina is érezte, hogy mindjárt itt az eső, visszafordulni már nem akart, inkább egy fedezék alatt megvárja, míg elmúlik eső, utána hazamegy. Így meggyorsította a lépteit, hogy minél hamarabb keressen egy menedéket a feje fölé.

Közben Yaken már visszatért és a tüzet is meggyújtotta. Sesshoumaru nagyon el volt fáradva és hamar elaludt. Az eső már el kezdett esni, de a java még csak ez után jött… Olyan vihar támadt, hogy régen láttak ilyet az ott lakók. Melinát persze pont elcsípte, így bőrig ázott, már amikor észrevett egy barlangot, ahonnan fény is jött. Gyorsan odaszaladt és bement a barlangba. Bent egy ezüsthajú férfit látott és egy kicsi zöld izét, amire nem tudott rájönni, hogy mi lehet az. Mindegy de végre van valami a feje fölött és még meleg is, van.

Tehát elindult a barlang belseje felé, amikor az a zöld izé megszólalt:

-          Hé te! Mit keresel itt? Takarodj innen, te mocskos halandó! – kiabált Yaken és a botjával elindult Melina felé.

Melina gyorsan elkapta a bot végét és belerúgott Yakenbe. Az elrepült a barlang belseje felé, persze nagy kiabálással. Erre Sesshoumaru is felébredt. Az első, amit meglátott az Melina volt. Hirtelen azt se tudta mit csináljon. Ekkor a lány megfordult és Sesshoumaru szemébe nézett. Egy pillanat erejéig Sesshoumarunak a lélegzete is elállt. „Milyen gyönyörű és milyen jó illata van! De mikre is gondolok, ez egy halandó! Mit kereshet itt?” Egy ugrással a lány mellett termett és megragadta a csuklójánál fogva.

-          Mit keresel itt, te halandó? – kérdezte nyugodt hangon Sesshoumaru.

-          Mi közöd hozzá? Engedj el, különben…

-          Különben? – mosolygott gúnyoson Sesshoumaru.

-          Olyat teszek, hogy magam is megbánom! És ne szorítsd a kezem, mert fáj! – Melina közben próbált szabadulni a szorításból, de alig bírt megmozdulni. Erősnek mutatkozott, de nagyon félt. Még sosem volt ilyen helyzetben, és azt gondolta, ha visszabeszél ez a különös férfi tartani fog tőle. De egyre inkább kezdett félni tőle. Ahogy ránézett azokkal az arany szemeivel… velejéig ható volt.

-          Hát tedd! Kíváncsi vagyok, hogy mire vagy képes.

Melina elhallgatott. Erre már nem tudott mit mondani és nem is, mert tenni semmit.

-          Sesshoumaru nagyúr! Bocsáss meg nekem, nagyuram! – Yaken szaladt Sesshoumaru felé, a szeme alatt egy kék folttal.

-          Yaken! Hol voltál eddig?

-          Sajnálom nagyuram… de…. én….

-          Hallgass! Egy halandó elbánt veled. Gyenge vagy. Na mindegy, most végzek veled, te halandó! – ezzel már emelte is a kezét, hogy lecsapjon vele, de valami visszatartotta. Maga sem tudta, hogy mi az, de amikor belenézett a lány barna szemeibe, egyszerűen nem tudta megtenni.

Ezt a pillanatot használta ki Melina és Sesshoumaru lábai közé rúgott. Sesshoumaru felkiáltott a fájdalomtól és elengedte Melinát. Melina kiszaladt a barlangból, olyan nagy volt a vihar, hogy az orra hegyéig sem látott, csak szaladt. Örült, hogy végre megszabadult onnan.

Sesshoumaru pár másodperc múlva magához tért.

-          Nagyuram! Jól vagy? – Yaken aggódva ment oda az urához.

-          Igen. Merre ment? – tápászkodott fel a földről Sesshoumaru.

-          Arra – mutatott balra Yaken – csak nem akarsz utána menni nagyuram?

-          Dehogynem akarok! Csak kapjam el! – és ezzel, viharos sebességgel elindult a lány után.

„Mit nem merészel ez a halandó! Elkapom és megölöm, nem tudom elsőre miért nem, tudtam megtenni, de most megteszem! Igen, érzem az illatát, már nincs messze! Csak ez a rohadt vihar! Mindjárt utolérem. Á, már látom is!”

Melina már alig bírt tovább futni. Nem bírta tovább szusszal és megállt. Már teljesen átázott a ruhája és nagyon fázott. Visszanézett és látta, hogy az a férfi a barlangból jön utána. Nagyon gyorsan jött felé, Melina nem bírta tovább és összeesett. Sesshoumaru utol érte. A lány akkor már ott feküdt a vizes földön. Sesshoumaru megállt előtte és nézte. Nem tudta, hogy mi történhetett a lánnyal. Aztán gondolt egyet és felemelte. Visszavitte a barlangba.

A barlangban Melina is magához tért. Hirtelen azt se tudta, hogy hol van, utána persze minden eszébe jutott. Felnézett és azt a szép szemű férfit látta maga előtt.

-          Mi történt? – kérdezte Melina.

-          Elájultál. Én pedig ide hoztalak vissza, hogy nyugodtan ölhesselek meg, szépen… lassan…

-          Ha! Ha meg akartál volna ölni, már rég megtetted volna, nincs igazam?

-          Te nem ismersz engem. Nem tudod, hogy hogyan szoktam végezni a halandókkal.

-          Állandóan azt hajtogatod, hogy halandó vagyok. Te, mi vagy ha nem az?

-          Én Sesshoumaru vagyok, a hatalmas kutyaszellem. És mi a te neved?

-          Wow! Szellem vagy?! Az király lehet. Én meg csak egy hülye halandó vagyok! A nevem Melina, de a barátaim csak Linának hívnak. Egyébként én nem ebben a világban lakom. És most már haza kell mennem, úgy hogy ha nem akarsz megölni, engedj elmenni.

-          Hmm… Még meggondolom. Sok érdekes dolgot mondtál. Egy másik világ…

-          Ha már itt tartunk, te is felkeltetted az érdeklődésemet. Annak ellenére, hogy szellem vagy egész jó kis hapsi… Hmm… Máskülönben nagyon fázom, gondolom nem bánnád, ha levenném a ruháim és megszárítanám őket a tűznél?

-          Hát… öö… nem is tudom…- hebegte Sesshoumaru zavartan.

-          Jó. Akkor ezt igennek veszem. – Melina megnézte az óráját. „Te jó ég! Már 9óra! Mindegy akkor majd reggel hazamegyek. Anyu úgyis azt hiszi, hogy a barátnőmnél vagyok. Hú, basszus! Tényleg nagyon hideg van. Fura ez a pali, de valahogy bízok benne. Nem nézem ki belőle, hogy megölne, de azért inkább hazamegyek amilyen gyorsan, csak lehet. De viszont borzasztóan jóképű is, vajon van barátnője? Na mindegy! Úgyis szellem vagy micsoda.”

-          Lennél szíves elfordulni, míg levetkőzök és ideadnád azt a nagy szőrmét a válladról?

-          Nem tudom. Még nem döntöttem el, hogy megöllek-e vagy sem.

-          A francba, ne szórakozz velem! Add ide azt a szőrmét!

-          Ne beszélj velem ilyen hangon te halandó! – Sesshoumaru ekkor Melinának rontott, de valahogy nem volt ahhoz ereje, hogy a mérges karmait használja. Mintha valami kiszívta volna az erejét. Iszonyatos fájdalom hasított Sesshoumaru testébe és térdre rogyott.

Yaken egyből mellette termett:

-          Sesshoumaru nagyúr! Mi történt veled? – Sesshoumaru szaporán kapkodta a levegőt és nem volt képes felállni. Melina odament hozzá és segített a hátára fektetni a szellemet.

-          Mi baja van? – kérdezte Melina Yakent.

-          Fogalmam sincs. Ilyen még soha nem fordult elő! Most mit tegyek?

-          Nyugi! Biztos rendbe jön, csak pihenésre van szüksége!

-          Ah! Már elmúlt! – szólalt meg Sesshoumaru – Már nem fáj!

-          Nagyuram, maradj, fekve míg kiderítem, hogy mi volt ez! – ezzel Yaken el is ment.

-          Biztos, hogy jobban vagy? – kérdezte Melina, amikor kettesben maradtak.

-          Igen, biztos. Hova ment Yaken?

-          Nem tudom.

-          Most már elengedhetsz. Fel tudok ülni egyedül is. – szólt Sesshoumaru a maga mogorva módján.

-          Jól van. – Melina felállt, és nézte, ahogy Sesshoumaru is feláll. Sesshoumaru még mindig érzett egy kis fájdalmat. Az orrát megint megcsapta az a finom illat. Ránézett a lányra és hosszan néztek egymás szemébe. Sesshoumaru még sohasem látott ilyen szép halandót, de szellemet sem. Melina is el volt veszve Sesshoumaru gyönyörű szemeiben, és kirázta a hideg. Sesshoumaru ezt észre vette:

-          Még mindig fázol?

-          Szerinted? Csurom víz vagyok!

-          Jól van, akkor vedd le a ruháidat!

-          Jó, de fordulj el, és add ide a szőrmét!

-          Rendben, itt van.

Átnyújtotta a szőrmét a lánynak és elfordult. Melina el kezdett vetkőzni, közben Sesshoumaru meredten bámulta a barlang falát. Erős késztetést érzett, hogy megforduljon, de nem tette, hiszen ezt nem illik.

-          Oké. Kész vagyok. – Sesshoumaru megfordult és látta, hogy semmi más nincs Melinán csak a szőrméje.

-          Meg kell szárítanom a ruháimat. Ne aggódj, utána azonnal visszaadom a szőrmédet!

-          Öö… jó… r-rendben… - nyögte ki nagy nehezen Sesshoumaru. Nem tért magához a látványtól. Azt se tudta merre nézzen zavarában. Persze Melina ezt észre vette és így szólt:

-          Ne legyél már ilyen, Sess! Még soha nem láttál ilyet élőben? – kuncogott Melina – Nyugi, még biztos lesz rá alkalmad! – aztán már nem bírta visszatartani a nevetését és hangos kacajban tört ki.

Sesshoumaru a lány nevető arcába nézett, és utána már Melinának se volt kedve nevetni. Komoly a dolog. Most gondolt bele igazán a helyzetébe, mi van, ha ez a férfi egy őrült és megerőszakolja?! Most már tényleg el kezdett félni. Lassan a falhoz hátrált és leült. Sesshoumaru is észrevette ezt. Nem érti a lány, egyszer gúnyolódik vele, egyszer meg megijed tőle. „Ha! Ki érti a nőket?”

Yaken visszatért.

-          Sesshoumaru nagyúr! Tudom mi a bajod!

-          Mi az, Yaken? Beszélj!

-          A szellem… akit legyőztél nagyuram… az átka… hatott… - hebegte Yaken.

-          Az lehetetlen! – Sesshoumaru magán kívül volt a méregtől – Attól függetlenül még meg tudnám ölni ezt a halandót!

-          Nem, nagyuram. Megyek, utána nézek az átoknak.

Sesshoumaru megtörten ült le a barlang falához. Melina, aki eddig csak figyelt, most felállt és tűzhöz vitte a nedves ruháit. Lopva Sesshoumarura pillantott, de az csak meredten bámult maga elé. Melina nem tudta mit kéne mondania, így csak visszament a falhoz és leült ő is. Mindketten csendben voltak. Melinának ragadt lefele a szeme az álmosságtól és pár perc múlva el is aludt. Sesshoumaru azóta se tért magához. „Mi az, hogy beteljesült az átok?! Hogy történhetett ez? Én a nagy Sesshoumaru nem tudtam megölni egy halandót.” Ekkor ránézett Melinára, aki békésen aludt. „Hm… Fura ez lány… Megint ez az illat… Olyan finom… „ Sesshoumarura is átragadt az álmosság és lassan ő is elaludt, miközben Melinára gondolt. Sőt a lány még az álmaiban is megjelent…

4.        Fejezet

 Az átok

Másnap reggel Melina ébredt fel először. Hirtelen azt se tudta hol van, de aztán a pillantása Sesshoumarura tévedt és egyből minden eszébe jutott. Csendben felállt és a ruháihoz ment, amik megszáradtak, nagyjából. Felvette, megnézte az óráját. „Úristen! Már 7 óra! Haza kell mennem!” El is indult a kijárat felé, de valaki elkapta a karját.

-          Hová hová? Csak nem akarsz elszökni? – kérdezte Sesshoumaru vigyorogva.

-          Nem, nem akarok elszökni, mert fogalmam sem volt, hogy a foglyod vagyok!

-          Most már tudod. Addig nem mehetsz el, amíg Yaken vissza nem jön.

-          De nekem haza kell mennem!

-          Nem érdekel!

-          Ah! Te szemét! – Melina Sesshoumaru lábába rúgott erre a szellem felkiáltott a fájdalomtól.

Melina fogta a táskáját és kirohant. Sesshoumaru utána. Két ugrásból utol érte a lányt. Rávetette magát és mindketten a földön kötöttek ki és Sesshoumaru volt felül. Lefogta Melina két kezét, hogy nem kalimpáljon. Sesshoumaru teljes testsúlyával a lányra nehezedett.

-          Nem fogsz elszökni előlem! – mondta a szellem – Itt maradsz velem, míg el nem engedlek.

-          Ha, nem kapok levegőt! Szállj le rólam!

Sesshoumaru ahelyett, hogy leszállt volna Melináról, csak nézett a szemébe és közeledett az arcához.

-          Olyan finom az illatod…- suttogta Sesshoumara, miközben ajka közelített Melina ajkához. Melina tudta, hogy most mi fog jönni és várta. Behunyta a szemét és várta, hogy ez a fura férfi megcsókolja.

-          Sesshoumaru nagyúr! Sesshoumaru nagyúr! – Yaken szaladt feléjük, de amikor meglátta őket nagyon meglepődött – Mit csinálsz, nagyuram? – kérdezte megszeppenve.

Sesshoumaru zavartan válaszolt:

-          Öö… semmit… csak… öö… megpróbált megszökni… és a nyomába eredtem… - aztán eszébe jutott valami – Különben meg, hogy mersz kérdőre vonni engem?

-          Sajnálom nagyuram – közben Sesshoumaru feltápászkodott a földről – Kérlek, nagyuram büntess meg, ha úgy gondolod, hogy megérdemlem.

-          Jól van. Most inkább beszélj, mit tudtál meg? – Melina is felállt a földről és a ruháját porolta.

-          Megtudtam, nagyuram, hogy az átok beteljesült és, hogy ez a halandó a kulcs, hogy a hatalmad visszatérjen. – mutatott Melinára Yaken – Ha ez a nő beléd szeret, akkor visszatér a hatalmad. Ha nem, akkor örökre ilyen gyenge maradsz, nagyuram.

Miközben Sesshoumaru hallgatta Yaken beszámolóját egyre idegesebb lett a hallottaktól. Mikor Yaken befejezte akkorát üvöltött, hogy még az erdő is belerezgett. Melina befogta a fülét, mert nem volt képes elviselni ezt a hangot, Yaken pedig elbújt egy fa mögé. Majd Sesshoumaru elhallgatott. Melina felnézett. Sesshoumarunak vörösen izzottak a szemei és most a lányra nézett.

-          Te miattad van minden! – üvöltötte – Ha nem találkoztunk volna, ez nem történik meg soha! – közeledett Melina felé – Rosszul gondolod, hogy ha azt hiszed nem foglak megölni, amint lesz rá alkalmam. – ekkor már Melina előtt állt.

-          Ha ilyen kedves vagy hozzám, nemigen fogok beléd szeretni. – gúnyolódott Melina.

Sesshoumarunak erre a kijelentésre eltorzulta az arca. Felemelte a kezét és le akart csapni a lányra, de egy hatalmas erő hátra taszította és neki repült egy fának. Melina meglepődött egy pillanatra. Yaken gyorsan odaszaladt Sesshoumaruhoz.

-          Mi volt ez? – kérdezte Sesshoumaru, miközben felállt.

-          Nem bánthatod őt, nagyuram – mondta Yaken – Sőt meg kell védened!

-          Nem hiszem el, hogy az mocskos szellem így kibaszott velem!

-          Te beszélsz! Nekem egy őrültbe kéne beleszeretnem. – szólt közbe Melina – Na mindegy. Nekem mennem kell. Hello!

Ezzel Melina el is indult arra, amerre az átjáró van. Sesshoumaru pedig megtörten ült le egy kőre. Yaken nem tudta, hogy mit tegyen: menjen a lány után vagy maradjon itt az urával. Végül elindult a lány után. Sesshoumra pedig ott maradt egyedül.

Melina már szinte futott. „Gyorsan haza kell mennem. Azt hiszem, erre van. Mi minden történt velem! Csak egyszer érjek haza, veszek egy nagy fürdőt! Á, itt is van!”

Megállt a fa előtt. „Igen, ez az. Itt a rágóm.” Megérintette a fát, és utána átment. Yaken minden látott. Visszarohant Sesshoumaruhoz. Az még mindig ugyanúgy ült, ahogy Yaken ott hagyta.

-          Sesshoumaru nagyúr! Megtaláltam az átjárót. – mondta Yaken – Sesshoumaru nagyúr?

-          Nem bírom felfogni… Hogy történhetett mindez?

-          Ne aggódj, nagyuram! Minden rendben lesz, csak rá kell venned azt a halandót, hogy szeressen beléd. – Sesshoumaru erre már felállt és úgy kezdett el kiabálni.

-          Azt hiszed, Yaken, hogy az olyan könnyű! Én soha nem udvaroltam senkinek, főleg nem egy halandónak! Az a nő sosem fog belém szeretni!

Sesshoumaru visszaült a kőre. Kezdett lehiggadni. „Meg kell nyugodnom… jó… most már jobb…

-          Nos… Yaken… Most már nyugodt vagyok. Szóval… Utána kell mennem, vissza kell hoznom, és el kell érnem, hogy belém szeressen. Mutasd, merre van!

-          Arra – mutatott az erdő felé Yaken.

-          Jó – mondta Sesshoumaru – Te maradj itt és nézz utána, hogy hogyan kell udvarolni egy halandó nőknek.

-          Igenis, nagyuram.

Sesshoumaru elindult az átjáró felé és hamar megtalálta. Aztán átlépett a másik világba.