1.        Fejezet

A Szellem

Borongós, nyári nap volt, amikor Sesshoumaru, a hatalmas kutyaszellem ült egy tónak a partján és azon gondolkodott, hogy most mihez kezdjen. Yaken, hűséges szolgája épp tűzifát ment keresni, így a nagyúr a gondolataiba mélyedve bámulta a tó tükrét.

„Most mihez kezdjek? Ha igaz, amit Kagura mondott és az Apám halálához Narakunak tényleg köze van, akkor meg kell ölnöm Narakut. Akkor végig Inuyashának volt igaza. Én bolond meg még őt akartam megölni! Hmm… Milyen fura… Most hirtelen Inuyasha pártján állok! De lehet, hogy csak Kagura akar behúzni így a csőbe? Á, nem hiszem, hogy ezzel merne tréfálni, mert jó tudja, hogy megölném. Kagura nagyon okos, és ő is meg akar szabadulni Narakutól, és ha jól meggondoljuk a legjobb szellemhez fordult segítségért. Csinos is, erős is, pont jó nekem. És szerintem én sem vagyok közömbös számára.”

-          Sesshoumaru nagyúr! Sesshoumaru nagyúr! – Yaken szaladt a szellem felé lélekszakadva – Nagyuram, egy nagy szellem tart errefelé és téged akar megölni!

-          Honnan veszed, Yaken, hogy engem akar megölni?

-          Onnan, nagyuram, hogy a te neved kiabálja!

-          Jól van hát! Akkor jöjjön, már úgyis régen öltem, rám fér egy kis szórakozás.

Az erdő felől nagy zaj hallatszott, mintha egy óriás közeledett volna a tó felé. Hamarosan meg is érkezett a szellem, kinek eddig csak léptei hangját lehetett hallani. Most itt állt teljes valójában, Sesshoumaru előtt, legalább 5 méter magas és irtó nagy fogai voltak.

-          Sesshoumaru!!!! – kiáltott a szellem – Most megfizetsz, azért amit a szüleimmel tettél!

-          Ki vagy te? Nem emlékszem rád. – mondta Sesshoumaru.

-          Majd én felfrissítem a memóriád Sesshoumaru. Pontosan 20 éve már annak, hogy megölted a szüleimet, pedig ők nem is ártottak neked. Akkor megesküdtem, hogy megbosszulom a halálukat. Most véged van! – ezzel a szellem befejezettnek tekintette a beszélgetést és Sesshoumaru felé csapott a nagy karmaival.

Sesshoumaru könnyedén félreugrott a csapás elől, majd ő is támadásba lendült. Mérges karmaival a szellem felé csapott, de az elugrott előle.

-          Emlékszem a szüleidre, ők is olyan gyengék voltak, mint te! – mondta Sesshoumaru és erre a szellem csak még jobban bedühödött és minden erejével Sesshoumarura célzott.

Sesshoumaru is teljes erejével a szellem felé indult. Akkora erővel csaptak össze, hogy Yaken nem látott semmit a nagy porfelhőtől.

-          Sesshoumaru nagyúr! Sesshoumaru nagyúr!

Egyszer csak Sesshoumaru ezüst haja tűnt fel majd az egész alakja.

-          Sesshoumaru nagyuram jól vagy? – kérdezte Yaken.

-          Persze, hogy jól vagyok Yaken, gondolod, hogy egy ilyen el tudott volna bánni velem?

-          Jaj, dehogyis, Sesshoumaru nagyuram! Bocsáss meg a te hű szolgádnak! Nem akartam, hogy félreértsd, nagyuram, csak aggódtam érted!- magyarázkodott Yaken.

-          Sesshoumaru – szólalt meg ekkor a szellem, aki már haldoklott – jól jegyezd, meg amit most mondok neked. Lehet, hogy legyőztél engem, de egyszer téged is utol fog érni a végzeted. És mivel egy öntelt szellem vagy, elátkozlak, hogy amíg nem szerzed meg egy halandó nő szerelmét, addig ne tudd használni az erődet! Tudom milyen a természeted és egy ép eszű nő biztos nem fog veled szóba állni! Ha- ha- ha! Légy hát átkozott Sesshoumaru! – a szellem meghalt.

-          Nagyuram, szerinted igazat beszélt ez a félnótás? – kérdezte Yaken.

-          Ha! Ebből egy szó sem igaz, Yaken. Szép is lenne, ha minden átok fogna rajtam, amit  szórnak rám! Ha-ha –ha!

Sesshoumaru visszament a tóparthoz és leült. Sokkal jobban érezte most már magát, miután megölt egy szellemet. Eközben Yaken tüzet gyújtott és azon gondolkodott, hogy mi van, ha tényleg igaz, amit a szellem mondott. Nem szabad az ilyen átkokat félvállról venni, mert sosem lehet tudni.

Közben a szellem teste lassan elégett és az átok, amit utoljára mondott elindult útjára, hogy beváltsa az ígéretét. Persze mindebből Sesshoumaru nem érzett semmit. Még…

2.        Fejezet

A tükör

Este volt már, az utcák szinte már kihaltak. Melina az ablakánál ült és nézte az üres utcát. 18 éves volt és várt valamire, de még ő maga sem tudta, hogy mire. Kicsi kora óta álmodozott egy világról, ahol nem kéne azt tennie, amit elvárnak tőle, ott csak a maga feje után menne. Szeretne a filmekben látott kalandokat átélni, de csak az álmodozás maradt neki.

Aztán megunta és készült lefeküdni,aludni. A szobájában volt egy tükör. Érdekes, hogy csak úgy tudott aludni, ha az a szobájában volt. Kikapcsolta a TV-t és lefeküdt aludni.

Másnap felkelt, majd elment suliba. Aztán délután hazajött. Evett majd tévézett. Ez általában minden nap így ment. Este készült átmenni a barátnőjéhez, a tükör előtt festette ki magát, amikor furcsán megváltozott a tükör felszíne. Ezt Melina is észrevette és belenyúlt a tükörbe. Hirtelen valamilyen erő magába szippantotta a tükörbe. Nem érzett semmit. Csak átment.

Amikor kiért a túloldalon mögötte a tükör eltűnt. Egy erdőben volt. Megfordult és belenyúlt a fába, ahonnan valószínűleg jött. A keze eltűnt a fába,úgyhogy vissza tud majd menni.

„Hála’ az égnek! Tehát vissza tudok menni. De hol vagyok? Mi a fene ez? Mi történt velem?” Ilyen és ehhez hasonló kérdések cikáztak Melina fejében. „A táskám is nálam van, megnézem, hogy van-e térerőm.” Elővette a mobilját, de nem volt térerő. „Ha már úgyis itt vagyok, akkor szétnézek, hogy mi ez a hely. Végül is vissza tudok menni, csak meg kell jegyeznem melyik fa az. Hátha van a táskámban valami…” Ezzel el kezdett kotorászni a táskájában. Mást nem talált, amit használhatna, csak egy csomag rágót. Kivett hármat és el kezdte rágni. Aztán formázott belőle egy nagy M betűt és a fára ragasztotta. „ Na így jó lesz! Most pedig szétnézek itt.” Azzal el is indult az erdő sűrűjébe. „Olyan jó levegő van itt! De mi lehet ez? Biztos valami párhuzamos világ. Sokat lehet ilyenekről hallani, de soha nem gondoltam volna, hogy ez velem fog megtörténni! Ha legalább lenne itt valaki, akit megkérdezhetnék… de nincs itt senki… Mindegy addig se vagyok otthon…”

Szóval Melina továbbment. Szíve tele volt örömmel és csak arra vágyott, hogy felfedezhesse ezt az új világot. Nem gondolt semmire csak ment… Végre teljesült egy álma, és örült, hogy mert nagyot álmodni… Különben is mi baj érhetné itt?