7. A harc vége… és egy új kezdete

Naraku most elküldi Nekot a palotájába. Valami darazsat küld, hogy mutassa neki az utat... Aztán hirtelen felém fordul. Atyavilág!! Észrevett!!! Határozott léptekkel felém közelít. Hátrálok, de nem elég gyorsan. Erősen megragad az állkapcsomnál fogva. –Végre megtaláltalak... Seikatsu. –elvigyorodik. És én nem értem, mi folyik itt. Elájulok. Mikor újra felébredek, egy kötélen lógok a csuklóimnál fogva és meg vagyok kötözve. Alattam acéltüskék. Naraku előttem áll. A homlokomra teszi a kezét... és hirtelen mindenre emlékszem.

A teraszon ülök. Az emlékeimbe mélyedek... Na igen, Naraku nem tudja valójában feltámasztani őt, ám az emlékeimet olyan valóságossá tesz, hogy akár fel is emelhetem... Elmélázva nézem az udvaron gyakorló fiút... hogy is hívják? Kohaku.

Naraku elégedetten sétál a folyosókon. Végre Neko és Seikatsu is a markában van... Ha az egyik ellenkezik, a másikkal zsarolja... Milyen egyszerű, mégis briliáns terv! Lassan sétál a teraszajtó felé. Csöndesen kinyitja, majd Nekohoz szól.

- Feladatom van számodra.

Felvonom szemöldököm. Majd meghalok a kíváncsiságtól! Nagyot ásítok, jelezve, hogy ez a veszély mégsem fenyeget.

- Keresd meg Inuyashát és öld meg. Mindezidáig egyik szolgámnak, sőt, inkarnációmnak sem sikerült ezt végrehajtania... Ha ezt megteszed, megadom, amire vágysz.

Felkapom a fejem. Nem szólok egy szót sem. Végigmérem a férfit, és elindulok, megkeresni Inuyashaékat.

Elszakadt a kötél. Végre! Csak reménykedni tudtam, hogy sikerül elvágnom a karmaimmal... Megkapaszkodok benne, aztán himbálózni kezdek. Mikor már eléggé kilengek, eleresztek a kötelet és leesek a földre. Nem túl fájdalommentesen... Megszabadítom magam a "kötözőzsinórtól", ahogy elneveztem ez alatt a pár óra alatt. Jobb oldalt egy szekrényt pillantok meg. Mikor kinyitom, látom, hogy tele van ruhákkal. Leemelem az egyiket. Selymes anyagú, fehér kimonó, arany Jin-Jang lenyomattal. Gyorsan levetem a régi göncömet és magamra kapom ezt. Épp jó a mérete. Halkan osonok ki az ajtón, semmi zajt nem csapok. Mikor végre kint vagyok a palotából, rohanni kezdek az erdő felé. Figyelmeztetnem kell! Nem hagyom, hogy Naraku bármire is kényszerítse....... anyát.

Talpam alatt megcsörren az avar. Felszisszenek. Remélem, nem vettek észre... Megállok. Látom őket. Valamilyen fura ételt esznek... tésztát. A szélirány nekem kedvez. A beszélgetésükből is mindent hallok, de erre nem figyelek. Nem kémkedni küldtek. Halkan reccsen a vállam, amint a bokrok takarásában alakom nőni kezd. Mordulok egyet. Majd ugrok, karmaimmal a kutyafülű fiú torkát keresem. Az eddig mohón falt, ám most elugrik. Dühösen hörgök, egy centin múlott! A kis csapat tagjai értetlenül bámulnak rám.

- Neko? –Inuyasha álla leesik. –Keh, már megint te? Most is a véremből szeretnél pár cseppet?

- Nem... –hörgöm. Félig átalakult formában elég nehéz beszélni. Megint változok, ezúttal az igazi alakomban fogok megküzdeni vele! Kicsit megdöbben, de aztán mégis nekem esik a karddal. Sokáig tart a küzdelem, megint nem jutunk dűlőre... Nem akarom megölni... segített nekem. De meg kell tennem. A csata kezd egyre jobban elfajulni. Mindketten vérzünk már. Inuyasha elfáradt. Ekkor felemeli a kardját, két kézzel. Érzem, hogy hatalmas erőket készül megmozgatni.... Ám mielőtt még lecsapna, szörnyű fájdalmat érzek a jobb vállamban. Oldalra kapom a fejem, Kagome néz rám, kezében íj, a húron pedig már ott egy nyíl... akárcsak a vállamban. Egy Szent Nyílvessző! Felordítok kínomban. Még a puszta érintése is perzsel, akár a tűz. Kezdek összemenni. Elfutok.

- Hol lehet... --lihegem. Hirtelen megállok. Elbújok egy fa mögé. Anyám fut el mellettem. Tele van sebbel. Elindulok az ellenkező irányba, hogy elpáholjam, aki ezt tette vele... vagy legalább karmoljak egyet rajta... fürgén iramodok a fák között. Kiérek az erdőből és... Inuyasháékat látom magam előtt. Odafutok.

- Mi történt itt? Bántott titeket? –kérdezem meglepődve. Kagome megismeri a hangom.

- Lufa? Tényleg te vagy az? Mi történt veled? Egészen más vagy...

- Tudom! Visszanyertem az emlékezetem. Anya Naraku szolgálatába állt, hogy illúziókban érintkezhessen velem, de közben nem tudta, hogy én még élek, de én se tudtam eddig és... --nagy levegőt veszek, mert ez idáig mindent egy szuszra mondtam el-... és Naraku engem fogságba ejtett és megszöktem és... és...

Rohanok, át egy bozótoson. A tüskés ágak belekapnak az arcomba, megszaggatják ruhámat. Nem érdekel. Majdnem legyőzött az a kis korcs! Sőt, nemcsak majdnem... Megállok. Megfordulok. De nem megyek vissza.

- Szóval Neko az anyád? –kérdezi Kagome teljes meglepettséggel.

- Az a mocsok Naraku! Mindenkivel csak játszani tud, mint valami babával! –csapott az öklével Inuyasha.

 - Azt javaslom, menjünk utána és világosítsuk fel, mi a helyzet valójában. –tanácsolta Miroku.

- Oké! De én hátul megyek. Nem akarom, hogy sokkot vagy infarktust kapjon a meglepettségtől.

Fülelek. Semmi zaj. Várok. Valamit érzek... valami... különöset. Tovább megyek. Lassan megint változok, amint forrnak a csontok, Óvatosan felkúszok egy hatalmas fára.

- Amúgy Sango! –szólalok meg a néma baktatás közepette.

-Hm?

 - Mikor megszöktem... az udvaron láttam egy fiút. Idősebb volt nálam és feltűnően hasonlított rád. Főleg a ruhája. Csak az ő páncélja sárga volt és valami csákányt használt fegyvernek. Épp egy sárkánykígyó hátára szállt fel, ami mögött még több szörnyeteg volt.

- Micsoda?! –Sango egy hirtelen mozdulattal felemel a kimonómnál fogva –Biztos hogy ezt láttad?!

- Sango, nyugalom... –csitítgatta Miroku –Seikatsu nem tudhatta, hogy az a fiú Kohaku. És azt sem, hogy az öcséd.

- Így igaz!! Várjunk.. .az öcséd?! Akkor ő Narakut szol...

-NEM! NEM A SZOLGÁJA! MANIPULÁLJA, VILÁGOS?! –ordítja az arcomba a szellemirtó.  

-Vili...mint a Nap... --cincogom behúzott farokkal.

Egy kis csapat ér a fám alá. Rögtön felismerem őket: Inuyashaék. De valaki másnak a szagát is érzem,de... nem tudom beazonosítani, túl halvány az illat. Inuyasha felkapja fejét, megérzett! Felém mutat, így mindannyian pontosan rám néznek. Mintha meglepődnének, sőt, kellemetlenül éreznék magukat... Morgok és vicsorgok, bár erre nincs is szükség. Nincsenek támadó szándékaik, tisztán látom a szemükben. Lehuppanok a puha földre. Hátrahőkölnek.

- Mit kerestek itt? –kérdem mérgesen.

- Ezt mi is kérdezhetnénk tőled –feleli a szerzetes, aki előre lép, és botját előre tolja.

-Tüzifa...tüzifa...ááh! Megvan! –végre, egy órás keresés árán rátalálom a megfelelő ágakra. Ám amikor elmenni készülök, egy óriási szellemsereget pillantok meg. A legnagyobb démon hátán Kohaku ül. -Ajjaj... –nyelek egy nagyot. Gyorsan eldobom a faágakat és futok a többiek irányába. A youkaik felől jövő bűz teljesen eltömíti az orromat, így tüsszentenem kell. Sőt, mi több, szabályosan tüsszögőgörcsöt kapok.

Inuyasha elfordul. Majd elkezd tüsszögni. Aztán köhögni. Utána mind a kettőt, egyszerre. Kagome odamegy hozzá, de hiába, még mindig úgy néz ki, hogy a fiú mindjárt megfullad. Egészen elzöldült szegény. Én sem érzem magam éppenséggel jól, mikor orromba csap az az iszonyatos bűz... életemben először örülök neki, hogy nincs olyan jó szaglásom, mint a kutyaszellemeknek. Miroku és Sango közelebb húzódnak egymáshoz, ők is érzik a gonosz energiákat, sőt, bizonyára ezt a szörnyű szagot is, mely úgy tűnik, megbénította Inuyashat. Nagy veszély közeleg, jelzik a karomon, hátamon, és tarkómon felálló apró szőröcskék. Nagy veszély, és Inuyasha már biztos nem tud küzdeni... sőt, lehet, hogy én sem.

Olyan gyorsan futok, ahogyan csak bírok. Hirtelen ötlettel befogom az orromat. Így egy ideig nem érzem ezt az iszonyatos bűzt, s mikor újra normálisan lélegzek, torkom szakadtából kiabálni kezdek.

-Inuyashaa!! Kagomee!! Mirokuu!! Sangoo!! Jön Kohaku és Naraku serege!!!

Halk kiáltást sodor felém a szél. Ismerős a hang... Lufa! Hirtelen lelkiismeret-furdalásom van, amiért csak úgy otthagytam. Miroku és Sango még nem hallja, de már vállvetve állnak, harcra készen. Ám hirtelen Sango leereszti fegyverét, feljajdul.

 - Kohaku!

-Huhh, huhh, huhh...áú! Hagyjatok! –kiáltok a darazsakra, amik hirtelen gyorsasággal támadtak le. Valami az eszembe jut: Ha anya át tud alakulni, akkor legalább egy részleges metamorfózis nekem is menni fog! Megerőltetem magam. Fehér szárnyak jutnak az eszembe, amik pár pillanat múlva már a hátamon ékeskednek. Ám nem sokáig élvezhetem a repülést, mert egy démon meglök hátulról és én elkezdek zuhanni Inuyasháék felé...de...mi ez a szag?

Felnézek, bár könnybe lábad szemem a szagtól. Homályosan látok egy fiút, aki egy szellem hátán lovagol. Lecsap az egyik, méghozzá Inuyashara. Aki egyre jobban fullákol... Nem tudok törődni vele, engem is kiszemelt már kettő. Lecsapom az egyik fejét, ám a másik nekem jön, hátraesek. Érzem, a vállamban eltörött valami, de nincs időm a kár felmérésére, Nem látok, a szemem könnyezik, de nem a fájdalomtól, mely a szellem ütésit követi, sokkal inkább annak szagától... az ájulás környékez.

Erősen a földbe csapódok. Szárnyaimból számos toll hullik ki, de mégis csapkodok velük. Jó pár démont fejen találok. A támadók csapata kereket old. Én viszont lenyeltem az egyik kisebb tollamat, amit ebben a pillanatban köhögök ki.

-Pcí! –tüsszentek még egy utolsót és nagy sóhajtással behunyom a szemem. –Ez közel volt...

Kiáltások, vér szaga... a saját véremé. Feldühödök erre a gondolatra, ütök, de nem látom, hova. Mindenesetre, eltalálok valamit, ami mancsomnak csapódva szétloccsan... na jó, ilyet se teszek többé... Felállok. Na, most már mérges vagyok! Elég volt! Felüvöltök, hangom végighullámzik a völgyön, egy közeli fáról egész madárraj menekül nagy hanggal. Megint változom, feslik a ruhám, nőnek az agyaraim. Vérszínű függöny takarja a tájat.

-Huh?-felnézek. Egy óriási macska. ANYU! -NE!! Ne tedd, kérlek!! Ne legyen megint ugyanaz, mint kétszáz évvel ezelőtt!!-kiáltom fel neki-Én vagyok az, nem ismersz meg?!

-Én vagyok az!! SEIKATSU!!!

Megállok. Fülelek. Seikatsu? Csak nem? Nem... biztos ez is csak Naraku egyik mocskos "vicce". Felhördülök, nem hiszek senkinek! A lányom meghalt, kétszáz évvel ezelőtt, és nincs az a hatalom, mely visszahozhatná!

-ANYA!! Én vagyok az, Seikatsu!! Emlékszel?! Mindig Sei-nek becéztél!! Eddig számomra idegen testem volt, de most már itt vagyok!! Higgy nekem, kérlek!! Lufa névre hallgattam és elvesztettem minden emlékemet!! De most már minden világos!!

Megint megállok. Körülpislogok. Miközben lecsapok egy szellemet, egy másikat pedig csak úgy mellékesen megszaggatok a fogaimmal, megakad a szemem egy apró alakon... egy gyermeken. A haja aranysárga, mint az enyém. A szeme is. Arany macskafarok tekergődzik mögötte... Hátán azonban szárnyak vannak. Fehér szárnyak. Döbbenten állok, Nem bírok megmozdulni... nem is merek. Félek, ha esetleg levenném róla tekintetem sárga tüzét, mire legközelebb ránéznék, már nem lenne ott... Csak állok. És nem mozdulok.

-Anyu...-a hangom remeg, szemembe pedig könnyek szöknek. Inuyasháék eddig kitartóan harcoltak, de most ránk ragad a tekintetük.

Összemegyek. Visszanyerem emberi formámat. A szemem sarkából látom, amint Inuyasha érett paradicsomhoz hasonló fejjel elfordul, míg Miroku vigyorogva méreget, Pontosabban, már csak méregetett, mert Sango egy jó nagyot koppint a fejére... Nem foglalkozom velük. valami meleget, és nedveset érzek csurogni az arcomon. Az egyik csöpp bejut a számba... sós az íze. Várok. Nem tudom, mire...

Halvány, erőtlen mosoly fut át az arcomon. Most már kiáltok, a szemeimből csorognak a könnyek.

-ANYU!! –észvesztve rohanni kezdek felé. Végre...az emlékeim birtokában is...vele lehetek...

Átölelem... oly sok év után... Zokogok. Megszűnik a világ, a fájdalom, minden... csak mi létezünk. Ketten, ahogy egymást öleljük...

8. Holdangyalok

A lassan lefelé nyugvó nap rózsaszínre festette a tájat. Az árnyékok megnyúltak. A hegyen egy tágas barlang volt. Előtte kőpárkány. Két alak állt, a napot nézve. Egy magas nő, előtte egy gyermek, kit hátulról átkarolt. Nem szóltak egymáshoz. A nap elérte a hegyeket. Lassan bukik alá... hátuk mögött már sötét volt. De arra nem néztek. Csak előre.

Nagyot sóhajtottak. Pupillájuk kitágult, szemükben arany tűz lobogott. Köröttük tücskök ciripeltek. Olyan megnyugtató dallamot játszottak... ám ők feszülten füleltek. Majd egymásra néztek. Elmosolyodtak. Még van egy bevégezetlen ügyük... Hátat fordítottak a rózsaszín égnek. Nesztelenül surrantak a bokrok között. A Telihold ezüstös fénye kísérte útjukat...