5. Pár csepp vérért 

A barlangban vagyunk. Ismerős jelenet: Lufa épp szeme kinyitásának nehéz feladatával kínlódik.

- H-hol... vagyok –minden egyes szavat nehéz kiejtenem, de beszélni akarok... beszélni akarok Nekohoz...

- Itthon. –válaszolom nyugodt hangon, szinte hűvösen.

Elmosolyodok. Itthon. Ezek szerint már itt lakok. De... hova tűntek a... --Mi... történt... velem? –nézek rá nehézkesen. Már a tüdőmet is szúrja valami... egyre nehezebb a beszéd.

- Valamilyen piócaféleség támadt rád... Egészen elleptek.

- Bíbor… möszék –kényszeredetten elmosolyodok. –Mennyi… idő… telt… el… miután… lemaradtam?

 - Éjszaka kezdtelek el keresni. –válaszolom megborzongva. Remélem, nem vetted észre.

- És... most... mennyi... az idő?

Kinézek a barlangból. A Nap magasan felettünk trónol.

- Dél körül lehet –állapítom meg. - Úgy fél napig aludtál.

- Másfél... nap... --suttogom magam elé. Láthatóan nem érti, mire célzok.

- Mi baj van vele? –kérdezem egy nagyot pislogva.

-A... möszék... közismert... neve... --kicsit pihenek. A levegő mintha ólomból lenne...

Magamban már elkezdtem forrni egy kissé. Lehajtom a fejem, hogy ne vegye észre.

 - Tudom, hogy nehéz, de esetleg elárulhatnád nekem kicsit gyorsabban is........

Nagyokat lélegzek. Milyen meleg van itt bent...

 - Halál… pióca…

- És?? Élsz, nem? Miért érdekes ez?

- Másfél… nap… és már… végre… nem fog… fájni… --mosolyodok el gyengén.

- ?????????

-A... mérgük... --nyögök egyet. Mindjárt széthasad a mellkasom...-... halálos...

- Ja... gondoltam –felelem még mindig olyan hullanyugodtan, mintha már egy hete elástak volna.

- Pedig... szerettem... volna... veled... élni... --megáradnak a könnyeim. Miért nem maradhatok vele? MIÉRT?!

Meghökkenek. Mi baja van? Mert hogy semmi, az biztos. 

Hirtelenen köhögési roham tör rám, ami következtében nem kapok levegőt. Ez pedig nagy baj... Lehet, hogy hamarabb halok meg, mint mások?... egy másodperc és szétrobban a mellkasom, émelyeg a fejem, már a hideg ráz és izzadok...

Vetek rá egy döbbent pillantást.

- Már megbocsáss, de teljesen méregtelenítettem a testedet. Nincs semmi bajod, azonkívül, hogy a művelet egy időre gyengeséget okoz, és hogy bebeszéled magadnak, hogy meg fogsz halni. Ez a két dolog együtt elég ártalmas tud lenni...

-A mérget... csak elpusztítani lehet... sokszorozza... önmagát... és egy... parazitává... alakul.

Felállok. Hirtelen elönt a düh. Kirohanok a barlangból, karmaimmal átmetszem a gesztenyefa törzsét. Az nagy robajjal dől el. Van fogalma ennek a kölyöknek egyáltalán, hogy mit kockáztattam azzal, hogy megpróbáltam kiirtani belőle a mérget?! Elmosolyodok. Nincs. És nem is lesz. Immár nyugodtan megyek vissza hozzá.

Úgy látszik, nem nagyon érdekli, hogy mi lesz velem... pedig kezdtem reménykedni, hogy végre megtörik... ha nem járna le az időm, innentől nevezhetném Jégcsapnak... Miért nem kedvel? Mert bizonyos fokig félvér és ráadásul gyerek vagyok? Miért gyűlöl? Szeretnék a barátja lenni... de ő nem...

Ránézek. Olyan nyugodt. Csak fájdalom csillog a szemében... meg mintha szomorú lenne. Odaguggolok mellé.

- Oké, akkor keresek egy félszellemet... mennyi időd is van még?

- Másfél... nap.

- Akkor jobb, ha te is jössz velem... nem sok félszellem rohangászik errefelé...

- Oké... --megpróbálok felállni, de elég nehéz. A tagjaim teljesen elgémberedtek...

Sóhajtok egyet, mondtam én akár egy szóval is, hogy a saját lábán jöjjön?! Felkapom az őrjítően lassan, ügyetlenül feltápászkodó testet, és egy ugrással kint termek a szabadban. A lehető leggyorsabban szökellek, élvezem a száguldást... 

Uhh... --elég szédítő ez az eszeveszett vágtatás... de legalább segíteni akar... elmosolyodom... hát mégis érdekli a sorsom... nem akarja, hogy meghaljak...

Hirtelen torpanok meg. Majdnem leejtem terhemet... huh. Egy félszellem szaga... pedig nekem nincs is valami jó orrom... De a kutyák bűzét szinte mindig megérzem.... Hmm, bizonyára ő maga is megérzett már... Leteszem Lufát a magas fa dús levelű ágára, ahol éppen magam is állok, és lehuppanok a földre. Egy apró üvegcsét húzok elő az övemből. Hangtalanul indulok a szag irányába...

Egy félszellem... hát, Neko aztán nem pazarolja az időt... Remélem, sikerül vért szereznie...

Sajnos a sors nem kegyes hozzám eléggé ahhoz, hogy a félszellem egyedül legyen, de nem baj, érzem, társai közül ő a legveszélyesebb... Már látom is... egy fehérhajú, kutyafülű fiú. Jé, mintha hasonlítana valakire... méghozzá Sesshoumarura. Elvigyorodok. Három halandó kíséri, és két gyengébb képességű szellem... sima ügy. Lesből támadok, mint mindig. Ám célpontom már bizonyára számított rám, elugrik. Elővesz egy rozsdás kardot... mely hirtelen átváltozik egy hatalmas agyarrá... Mindketten várunk.

- Miért támadsz rám? –kérdi a fiú.

- A véredet akarom! –mosolygok rá kedvesen. Erre társai kissé távolabb araszolnak. Ő támad elsőnek, csatakiáltása visszaverődik a közeli hegyek lejtőiről. Kitérek. Most nem fújok, nem is morgok. Megint változni kezdek, végigsöpör rajtam a jól ismert kín, melyet annyiszor átéltem már, mégsem tudom megszokni. De most is csak félig veszem fel igazi alakom. Így is erős vagyok! Ám a csata már így is tovább tartott, mint terveztem, és a fiú ügyesen forgatja különleges kardját. Nem jutunk dűlőre.

- Neko... –motyogom. Hallom a kard csattogását, Neko már-már tigrisüvöltését, a lépteket a harmatos fűben... Lepillantok. Ajajajaj! Egy imp! Nem jó, nem jó! A manószerű lény egyre feljebb mászik a fán. Gyengén felsikoltok, mikor apró, ámde nagyon hegyes karmaival felhasítja az oldalamat... hangos puffanással esek le a fáról...

Valamit hallok... mármint, a kard süvöltésén kívül. Egy halk sikolyt... Megfordulok, ennek köszönhetően a kard nem metszi le a fejem... A kutyafülű fiú kicsit meglepetten fordul felém:

 - Most mi van? Feladod?

Egyre több kis emberszabású vesz körül... Úgy látszik, nagyon szeretnék átharapni a ruhámat... és úgy mellesleg a torkomat is... Az impek egyenesen Neko felé cibálnak... oké, meg vagyok mentve... --Áú! Szálljatok le rólam! Halljátok?! Eressz! –kiáltom, mert az egyik kis dög hátulról beleharapott a nyakamba...--Áá.. Hagyj békén! –a többi kis szerencsétlen lefogja minden végtagomat, vagy éppen kóstolgat...

Valami kiesik a bozótból. Lufa! Egy csomó imppel a nyakában. Olyan jellemző... Odamegyek hozzá, és csak úgy jelképesen ráfújok a kis szörnyecskékre. Azok eliszkolnak. Felsegítem a lányt, és a félszellemre nézek.

- Na, akkor adsz a véredből, vagy nem?

Egy pillanatra döbbent csend ereszkedik ránk... hallom, amint a bozótosban lapuló kis róka lába alatt megroppan egy ág. Az egyik halandó végigméri Lufát, majd, társai minden tiltakozása ellenére, odajön hozzánk. –Mi történt vele? –kérdezi aggódva. Kicsit meglepődök, de aztán elmondom, hogy möszék mérgezték meg, és hogy egy félszellem vére kell a gyógyulásához. Az említett félvér felhúzza az orrát

- Na, Inuyasha, hogy lehetsz ilyen önző! –kiáltja a lány –csak egy kis vágás, nem fogsz belehalni!

- Bunkó... --motyogom az orrom alatt.

- Mit mondtál, te kis... --hörgi Inuyasha, és már lép is, hogy leüsse Lufát, ám én eléállok, elővéve legbrutálisabb pillantásom.

- Fáj az igazság... --vigyorgok a féldémonra. Mi tagadás, még így, a halálomon is imádok másokat idegesíteni...

A kutyafülű hörög, mint egy megvadult víziló. de aztán enged, megvágja magát, és engedi a Kagome nevű lánynak, hogy kis fiolába felfogjon pár vércseppet.

Érdeklődve figyelem a műveletet. Aztán feldereng valami...

- Te nem Sesshoumaru-sama öccse vagy?

- Sesshoumaru-SAMA? Te meg honnan ismered és miért így szólítod? –kiált rám Inuyasha. –Rin hívta így, nem én... --hőkölök kicsit hátra.

Kagome Lufa felé nyújtja az üvegcsét.

- Köszönöm. –a vért sajnos le is kell nyelnem, pedig most végképp nincs hozzá gusztusom. De hát ha muszáj, akkor muszáj... Kelletlenül behörpintem a vörös lét, csakhogy utána undorodó fintor kíséretében kiölthessem a nyelvem. Fúúúúúj!

Úgy tűnik, nem ízlesz neki –vigyorog a rókakölyök. Jutalma egy nagy púp, Inuyashatól.

- Hát... nem túl ízletes... ennél még a friss sárkányhús is jobb... –kezd visszatérni belém az élet. A mondat után kínlódó arcot vágok aztán elnevetem magam.

Ekkor a társaság egyik tagja, a szerzetesruhába öltözött férfi, aki eddig érdeklődve méregetett, odaáll elém, és mindkét kezem a sajátjába fogja. Ragyogó szemekkel kérdezi:

- Mondd, ó, széphölgy, lennél a gyermekeim anyja?

Megdöbbenek. Mikor végre felocsúdok, látom, hogy a másik lány, a bumerángos keze már lendül előre, de én megelőzöm: akkora pofont kap tőlem, hogy hátraesik, egyenesen a lányra. A férfi kihasználja az alkalmat, és megtaperolja szegényt, mire kap a bumeránggal egy nagyot a fejére. Én is dühös vagyok, a kérdése felzaklatott. Rég elásott emlékek kerülnek felszínre, és érzem, amint megremeg a térdem.

- Valami baj van, Neko-sama? –állok fel. Látom, hogy kicsit magánkívül van.

Nagyot fújok elfojtott dühömben, és nem válaszolok. Minden energiámmal azon vagyok, hogy feltűnésmentesen temessem vissza azokat az emlékeket. De valószínűleg nem sikerül Lufát megtévesztenem, olyan furcsán néz rám...

Odasétálok Nekohoz és még egyszer, aggódva a fülébe súgom: --Mi a baj?

Ránézek, és megremegek.

- Semmi, menjünk.

- Rendben... –motyogom, de nem mozdulok. Neko már elindult. Láthatóan zavarja valami, csak tudnám, mi... elindulok utána, de még egyszer hátrafordulok.

- Sziasztok és még egyszer köszönöm!

Én nem szólalok meg, csak megyek. El innen, el! Gyorsabban lépkedek, elhagyom Lufát. Aztán leülök egy kőre, és bevárom.

- Neko-sama? Mi történt? –lépek közelebb a nőhöz, aki éppen egy méretes sziklán foglal helyet.

- Hm? Öööööööö...... csak a múlt... nem fontos. –bököm ki nehézkesen. Fáj, de nem szabad mutatni. És nem bízhatok meg benne... nem szerethetem...

Leülök mellé. –Nagyon rossz emlék lehet... --nézek rá--Nem akarsz beszélni róla? Nem muszáj, csak ha szeretnél... --teszem hozzá gyorsan. Nem akarok tapintatlan lenni.

- Nem, nem szeretnék beszélni róla. Tudod, --fordulok felé hirtelen –néha jobb a régi dolgokat elfelejteni... mindent, és... mindenkit. A mi fajtánk sorsa az, hogy éljen, míg azok, akiket ismer, meghalnak... és a világ megváltozik. Ezért jobb, ha elfelejtjük azt, ami volt. És előre nézünk.

Egy ideig hallgatunk, aztán hirtelen megszólalok:

- Szerinted ha akarnám, el tudnám felejteni a szüleimet?

Kicsit meglepődök. - Miért akarod elfeledni őket? Apád él, nem?

- Nem szeretem... mindenki olyan erőszakos ott... Ha a gyakorlaton elhibáztam egy támadást vagy védekezést, mindig korbácsot kaptam.... Mikor anya elhozott, akkor se volt jobb... Mindig csak a harcra tanított, hogy hogyan öljek... Ki akart irtani belőlem minden érzést... De valahogy megszöktem, mikor halandók támadtak a falkánkra. Az se biztos, hogy apa él még... Nem is lenne baj. –Elhallgatok. Neko döbbenten néz rám.

Elfordulok. Kicsit furcsállom, hogy ilyen hamar beavatott. Én viszont... hagyjuk. Nem bízhatok meg benne... a végén még megszeretném. Felállok.

- Induljunk, keresünk egy másik helyet, ahol aludhatunk. Holnaptól pedig én csak éjszaka vagyok hajlandó bármit is tenni... --morgom még az orrom alatt.

- Rendben... --felállok és követem a lakótársam. Közben eltöprengek, miért nem akar beszélni... miért nem bír megbízni bennem... vagy csak nem akar?

Hmm... milyen rég volt... kétszáz év... és nem tudtam elfelejteni. Soha többé... nem fogok szeretni. Rásandítok Lufára. Még őt sem fogom. Elmosolyodok, és a barlangunk előtt élesen jobbra fordulok.

- Hova mész? –kérdezem Nekot, mert elfordult a barlangtól.

- Mondtam, hogy új otthont kell találnunk... itt már nagyon idegesítenek a bolhák. És meleg is van. Majd a télen visszajövünk. - Elnyomok egy ásítást.

- Oké. –én se a barlangba megyek, hanem követem Nekot. Nem tudom, miért ilyen... száraz a stílusa velem.

- Egy ideig a szabadban alszunk –jelentem ki. - Jó messzire kell menni, hogy találjunk egy mérges-piócamentes helyet, mert a barlangom környéke tele van velük, úgy látom... Idáig észre sem vettem őket... rám nem hatnak...

- Aha... --ásítok egyet és felugrok egy fa tetejére –Akkor jó éjt...

Én nem követem a példáját. Vissza akarom állítani a rendes napi rutinomat! ezért inkább elmegyek, vadászni.

Milyen hideg van itt kint... Kicsit dideregve betakarózom a farkammal és kicsivé változom. Pár másodperc múlva már húzom a "farkasbőrt".