4. Szabóhoz megy a kis csapat

- Fuku? Szabóhoz megyünk? –kérdezem Nekot, miközben egy csöndes erdőn sétálunk keresztül –Bár tényleg kellene másik kimonó... ebben folyton meg... --jó nagyot estem a nedves füvön, így már csak ott tudtam befejezni-... botlok.

Elmosolyodok. Hát igen, ránk fér egy kis csinosítás... és kezdjük mindjárt a ruhával!

- Fuku nagyon jó szabó, de vigyázz vele, miközben méretet vesz rólad, mert szeret közben nyúlkálni....

- Éértem... Mondjuk... --végignéztem magamon-... rajtam nincs túl sok fogdosnivaló... –mosolyogva ránéztem-... tekintve, hogy 240 éves vagyok...

- Ne félj, Fuku mindig talál valami érdekeset, ha nőkről van szó...  --morgok undorodva.

- Uoá... perverz... --lefelé görbítettem a számat.

- Hát igen, eléggé...

Minél jobban közeledünk Fuku lakhelye felé, annál jobban közeledek Nekohoz. Mire a kunyhóhoz látótávolságon belül érkezünk, teljesen hozzávagyok simulva. Már nincs túl sok kedvem az új ruhához...

- Csak nem félsz? –szökik szemöldököm az egekig.

- De. –felnézek rá, a szememben nyilván tényleg ijedtség csillan.

Ránézek, és mindent megteszek, hogy a fejem egyetlen nagy kérdőjelnek látsszék.

- Jaj, nem fog bántani, ha hozzád ér, egyszerűen leütöd!

- De mi van ha meg se kottyan neki?...

- Akkor megrúgod...

Lassan odaérünk a kis házikóhoz. Már nem vagyok annyira berezelve, Neko öntött belém egy kis lelket...

Odaérünk a bejáratot takaró függönyhöz, amit lendületes mozdulattal félresöprök. Bent a kis helyiségben egy tucat szövőszék mellett nők dolgoznak. Csak az egyik, a legdíszesebb áll üresen. Ez Fukué, és ő most nincs itt.

- Nincs itt? Hogyhogy?....

Az egyik asszony ijedten mér végig minket, majd apró biccentésem észrevéve egy falra mutat. Nyugodtan sétálok oda, és félrehúzom a falat. Mögötte hortyog a Mester, méghozzá teli torokból.... bár ezt a szövőszékek zümmögésétől nem lehetett odakint hallani. Halkan, puhán, sőt, óvatosan odalépek a fekvő test mellé. Elmosolyodok... és teljes erőmből felbömbölök, mint egy tigris.... Fuku kiáltva ugrik talpra, homlokáról bő izzadság csurog. Pontosabban, ömlik. Mikor végre felismer, mérges pillantások kíséretében kérdezi meg, mit is óhajtok. Persze, nem ilyen kedves, szép szavakkal, de most nem sértődök meg... Először Lufáról akar méretet venni... hiszen őt még nem "ismeri".

Ha letapiz, tuti, hogy érzékeny pontra rúgok... Ez meg is történt és Fuku hang nélkül dőlt előre, miután levette rólam a méreteket. A végére szántam ezt a rúgást, erőt gyűjtöttem hozzá...

Húúúúúúú....... ez most biztos fájt... szinte sajnálom,.. de csak szinte. Ezt prezentálandó, elvigyorodok, majd odaállok elé, és szépen megvárom, míg nyögve feltápászkodik. Türelmetlenül dobolok a lábammal, miközben méretet vesz rólam, vigyázva, nehogy akár egy ujjal is hozzám érjen... Na igen, tőlem már évszázadokkal ezelőtt megtanulta, mit kap az, aki az engedélyem nélkül hozzám ér... Mikor végzett, és feljegyezte a méreteket, megkérdezte, mit szeretnénk, milyen legyen... persze, ezt is morcosan és kedvetlenül, úgyhogy válaszom előtt még vetettem rá egy olyan lelkesebben-vagy-leütlek pillantást. Először megint Lufa igényeiről érdeklődött, immár angyalian mosolyogva, és nagyon illedelmesen.

Szépen elmondom Fukunak a mintát és az anyagot, hogy mit is szeretnék. (Bőr, térdig érő, mancslenyomatos kimonó) Aztán szépen leülök egy székre, megvárva, amíg Neko is leadja a rendelését...

- Neked, Chikara, a szokásos? –kérdi a férfi még mindig kedvesen, és én bólintok.

- Chikara? –kérdezem suttogva Nekot –Ki az a Chikara?

Rosszalló pillantást lövellek a szabó felé, aki erre behúzza a nyakát.

- Én vagyok Chikara.                                                               

- Azt hittem, Neko a neved.

- Az is.

- Akkor két neved van? Miért?

- Sok nevem van.

- Aham... biztosan...

A ruháink lassan kész lettek és szerencsére öltöző is volt, Fuku kíváncsi pillantásainak kerülése végett.

Már majdnem sikerül feltűnésmentesen kiterelnem Lufát a házból, mikor Fuku áll az utamba.

- És a fizetségem? –néz rám szemrehányóan. Kényszeredett mosoly kíséretében húzom ki magam.

- Még sosem kellett fizetnem neked –nézek rá tettetett értetlenséggel.

- Most viszont kell, túl sok kárt okoztál már –mordul Fuku, és nagyon mérgesnek látszik.

- De.... nekem nincs pénzem... --akadékoskodom tovább –És különben is –Hajolok közel hozzá, szemhéjam félig leeresztem –Nem én vagyok a legeslegkedvesebb kuncsaftod? De ha ez nem is számítana, akkor is, máris megháláltad az életed? Nem hittem volna, hogy ilyen kevésre tartod a sajátod... --azzal sarkon fordulok, és megyek, hátra sem nézve.

- Szép rúgás volt? –kérdezem Nekot vigyorogva. Gondolom tudja, mire célzok.

- Igen, már nekem is volt szerencsém megtapasztalni, hogy erősen és pontosan rúgsz.

Ez után a mondat után bűnbánóan nézek rá. –Akkor még nem gondoltam, hogy a barátom leszel.

Megtorpanok. Ránézek, és nem értem. Barát?

De... volt. Egyszer, régen. –álmatag tekintettel nézek egy kismadarat, amint felrepül az égre, s amint fölém ér, elkapja egy sólyom.

- Bocsánat... nem akartam fájdalmas emléket felidézni –szegezem tekintem a földre.

Rápislogok. Hé, egy szóval sem mondtam, hogy bármi fájna! Lassan elindulok.

- Öö... már megint valami rosszat mondtam? –kiáltok utána futtában, mert már nagyon lehagyott.

Megint megállok, nagyot sóhajtok.

- Hah, Semmi rosszat nem mondtál...  --Nem nézek hátra, hogy követ-e. Gyorsabb tempóra váltok.

- Ehh, ehh, ehh... hú... gyorsan... sétál... huhh –megpihenek egy pillanatra, aztán futok tovább. Amikor újra megállok, hogy vegyek levegőt és lenézek a lábamra, meghűlik az ereimben a vér: kicsit, lila, köves hátú piócák tapadtak a lábamra! Bíbor möszék! Érzem, ahogy a möszék mérge terjedni kezd a lábamban... aztán a testem többi részében is. Egyre jobban fáj mindenem... Kiáltani próbálok, de nincs erőm hozzá, térdre rogyok, aztán a testem a földre hull... a világ elsötétül...

Már jó ideje megyünk. Lufa nagyon csöndben van.... sőt, még a megszokott ág- és avarcsörgést sem hallom a hátam mögött. Hátra sandítok. Nincs itt! Eltűnt! Biztosan megállt pihenni. Kis hezitálás után megvonom a vállam, és folytatom utamat a barlang felé.

Már sötétedik. A barlang melletti köves rész kellemesen meleg. Lefekszem rá, és behunyom a szemem. Nem alszom. Csak pihenek. Na igen, ahogy telnek az évek, egyre nehezebb lesz... A lemenő Nap még egy utolsó erőbedobással narancsba öltözteti a világot... majd lebukik. Talán túlságosan is gyorsan. Körülnézek, a Holdat keresem. Vörösen izzik a csillagok között... Megborzongok, és nagyon rossz érzésem támad, hol marad Lufa?! Felállok, Kicsit várok még, majd elindulok vissza az ösvényen. Magamban morgok, hogy lehet valaki ilyen lassú, de aztán rájövök, hogy biztos valami baj lehet. Gyorsabban járok, végül már futok, nyílsebesen, mégis hangtalanul siklok a bokrok között. Tekintetem megakad egy lilás-zöldes kupacon. Egy mozgó lilás-zöldes kupacon. Közelebb lépek hozzá. Gyanakodva mérem végig. Aztán felfedezem a fejet, majd a végtagokat, és belémhasít a felismerés. Lufa! Azok meg rajta... piócák? Még nem láttam ilyeneket... mondjuk, nem is kellett velük foglalkoznom soha, a vérem mérgező. Ezek bizonyára valamely különleges, mérges váladékot termelő fajta tagjai... Elmosolyodok... Majd behunyom a szemem. Felrobban a világ....