3. Társat talált –és nem veszíti el

Nem nézek hátra. Nem és nem! Itt hagyom. Elmegyek, és kész! Nyugodtan lépkedek tovább, és megállom, hogy ne nézzek hátra.

Visszaalakultam az eredeti –nem az előző, hanem az eredeti emberi- formámba és némileg betakaróztam a pokróccal, ami leesett a nemrég még birtokomban álló hátasról. De még mindig fáztam. Az égen esőfelhők gyülekeztek...

Lassan ballagok barlangom felé. Időközben visszanyertem emberi álcám, és most kissé fázom. Hát igen, az átalakulásaim egyik nagy hátránya, hogy mindig leszakad rólam a ruha...

Feltekintek az égre... mintha a távolból dörgést hallottam volna... megvonom a vállam, de azért gyorsabb tempóra váltok. Mikor bebújok a barlangba, már esik..... brrr... Utálom az esőt... és úgy általában, a vizet... akkor sem mennék ki ilyen időben, ha az életem múlna rajta....

Nagyon fázom... a hideg eső átáztatta a pokrócomat... teljesen átáztam... ráadásul a szél is dühödten fúj, mintha mérges lenne rám... az a macskadémon már biztosan a meleg, száraz vackában szundikál… de jó neki... A külvilág zajai halkulnak... túl álmos vagyok már mindenhez... aludnom... kell... lassan lehunyom a szemem... a világ elsötétül... és vizesen, hideg testtel, de végre nyugodtan szuszogok a fa tövében...

Fordulok egyet fektémben. Hmmm. Vajon a kutyuli kint van még..? Ugyan, mit érdekel ez engem! De mi van, ha... pofon csapom magam. Miért foglalkoznék vele?! Kis híján megölt! Na jó, ez azért túlzás. És végül is, elég jól elszórakoztatott. Felülök. Majd felállok. Nagyon sötét van. Még a Hold sem világít... Ám az én szemem... különleges. Én látok. Körülnézek a barlangomban. Nagyot fújok, naná, hogy az előbb téptem le magamról az utolsó ruhámat! Ezért még kap a kis farkaska! Duzzogva trappolok ki az esőbe. Utálom a vizet! Meg-megborzongva közeledek a "csatatér" felé. Leérek az ösvényhez. Nem látom sehol. Hülye vagy, Neko!! Mit képzeltél, hogy esetleg itt maradt?! Ám ekkor észreveszek egy pokrócot, mely alól két láb lóg ki. Lassan felé araszolok. Majd felkapom az ernyedt testet, és visszamegyek vele a barlangba...

Figyelem, ahogy kinyitja a szemét. Útközben összefutottam egy eltévedt lánycsapattal, kettőtől zsákmányoltam ruhát... Így hát, én már megvagyok, sőt, kifejezetten jól nézek ki, ám szerintem a kislányra bő lesz... Szóval, figyelem, mint tér lassan magához, és ül fel.

Kinyitom a szemem. Meleg helyre kerültem. Jó ég tényleg meghaltam?! Nem, egy szalmából –vagy legalábbis hasonlóból- összeeszkábált ágyféleségen fekszem. Gyorsan felülök és először előre, aztán balra nézek.

- Ö-öö... hol va... --ám mikor jobbra pillantok, elakad a szavam. A démon!! Atyavilág, most akar felfalni?! Nagyot nyelek és kicsit hátrébb húzódok tőle. Érzem, ahogy falfehérre sápadok.

Elmosolyodok. Érzem a szagán a rettegést. Bár, nem igazán próbálja leplezni... 

- Nyugi, nem eszlek meg, túl sovány vagy. –Nem birok elfojtani egy halk kuncogást.

Láthatóan megdöbben.

- Ö-öö... akkor... --kicsit feloldódok, leeresztem a vállaimat- Nem akarsz megölni? –ezeket a szavakat suttogva ejtem ki, közben magamra mutatok.

Felnevetek, szinte boldog vagyok. De csak szinte.

- Mondom, hogy sovány vagy hozzá! –nevetek tovább.

- Eee... --még mindig zavarban vagyok, nem hittem volna, hogy nevetni is tud.

Hirtelen elkomolyodok. Lassan felállok...

- Öö... akkor... mit akarsz csinálni velem? –hátracsapom a füleimet, várva a szidást pimasz kíváncsiságomért.

És kezébe nyomom a nemrég zsákmányolt ruhákat.

-Ehm... bocsáss meg, de még mindig nem értem, mire akarsz célozni ezzel. Pillantásom a kimonóról a nőre siklik, aki rémisztő komolysággal magasodik fölém.

Elmosolyodok, de olyan tündérien, mint már rég.

- Nos, én egyáltalán nem vagyok szégyenlős, és örülök, hogy ebben hasonlítunk...

-Öhm... vegyem ezt fel? De... miért... --nem tudom megfogalmazni a mondanivalómat. Teljesen összezavar...

- Keh, azért azt észre vehetnéd, ha nincs rajtad ruha! - ráncolom homlokom dühösen.

- Észrevettem... --egyik fülemet az égnek meresztem, a másik kókadtan lóg, kifejezve, hogy nem értem, mi ebben a baj. A ruhát még mindig nem veszem fel, de kezdek fázni.

- Huh, nem fázol? Csak mert én azért veszek ruhát ilyen hidegben, mert fázok.

Felemelem a másik fülemet is és feltápászkodok. A szellem jó egy fejjel magasabb nálam. Elkezdek öltözködni, mert már tényleg fázom. Végre meleget érzek a testemen...

Elnyomok egy mosolyt. Kicsit nagy rá... derékban. De azért megteszi... egyelőre.

- Szüleid?

- Aa... az apám nem itt él, az anyám pedig már meghalt.

Leülök. Elfordítom a fejem. Nem mozdulok, még csak nem is pislogok. Eltelik így egy kis idő... nem érdekel.

- És... mi van a te szüleiddel? Hogy hívnak egyáltalán?

- Téged hogy hívnak?

- Lufa. De az apai nevem EzüstTövis.

- Neko. Így hívnak mostanában.

- Aham. Értem.

Elmélyül a csönd. Nem izgat... engem nem.

Megint elálmosodok... Kezdem megkedvelni... némileg mégiscsak kedves ez a Neko... a szemeim egyre jobban becsukódnak... aztán újra álomba merülök. Neko vállának dőlve.

Összerezzenek. Nem igaz! Rajtam alszik! Szemtelen kis.... Elmosolyodok. Majd hirtelen, de nyugodt mozdulattal kirántom magam alóla.

A földre esek, arccal felfelé, aztán elpirulok a szemrehányó tekintet láttán.

- Bocsánat... nem akartam... csak... --fölülök, közben pedig ásítok egyet-... elég álmos vagyok még...

Morgok. Aztán abbahagyom. Végül is, nem olyan halálos bűn az álmosság... de azért távolabb húzódok tőle. Nem szeretem az érintéseket... sőt, ha jobban belegondolok, a gyerekeket sem... Már nem... azóta.

Nem bírom... túl álmos vagyok... halk puffanással ledőltem az "ágyra" és békésen szuszogtam tovább...

Ránézek. Elképesztő. Az eső közben elállt. Kimegyek. Nem áll szándékomban visszatérni.

Hirtelen ébredek. Az "ellátóm" sehol. Döbbenten felállok.

- Neko... Neko!

Kiáltásokat sodor felém a szél. Megtorpanok. Ne már! Lassan megfordulok. Kissé kelletlenül indulok el a hang irányába. Nem tehetek róla. Hiába szól a józan ész, az ösztönöm visszahúz.

Vajon hol van? Lehet hogy csak megkímélte az életemet aztán csak úgy itt hagyott?... ájjáj...

A barlangom menti bozótos rejtekében figyelem, mit csinál a farkaskölyök. Sajnos, semmi érdekes: csak áll ott. Vajon mennyire jó az orra?

Vajon hol van... --Üres tekintettel lehuppanok a földre. Hirtelen ismerős illat csapja meg az orromat. A szemeimet tágra nyitom, egy közeli bokorra nézek. Ez Neko szaga... az ő szaga!... de miért nem jön elő?...

Egy másodperc alatt odaugrok a bokor mellett álló cserjére és miközben a lábammal kapaszkodom, Neko szemébe nézek

- Miért nem szóltál, hogy elmész? –kérdeztem gyermekded ártatlansággal. Mondjuk gyerek vagyok, ez természetes...

- Kellett volna? Semmi közöd hozzá, mit csinálok! –mosolyodok el savanyúan. Hát igen, kétszáz év is kevés volt hozzá...

- Oh. Értem. Akkor nem szóltam. –ezzel a mondattal felugrok egy közeli cseresznyefa tetejére, szedek pár gyümölcsöt, visszahuppanok a barlang elé, aztán elkezdek enni.

Most vajon megsértődött? Meglehetősen bután pislogok egy darabig, tényleg jó orra van... Előmászok. Ahogy elhaladok mellette, vetek egy undorodó pillantást a cseresznyékre. Én már ettem, de ha az összes húsféle eltűnne a világon, akkor sem ennék növényeket... Oldalt van egy kőpárkány, oda süt a nap. Levetkőzök, majd lefekszem a forró kőre, és becsukom a szemem.

Mikor végzek a cseresznyével, látom, hogy Neko elkezdett napozni. Ha ő napozik én fürdök... A tegnapi esőtől úgyis csupa sár meg ragacs a hajam... nem is látszik az eredeti színe, csak a szememnek. Az ugyanolyan, mint Nekoé, aranysárga. Elsöpröm az utamból az ételmaradványokat, aztán csendben elindulok egy tó keresésére.

Nem nyitom ki a szemem, hisz minden egyes mozdulatát tökéletesen hallom. Biztos fürödni akar... nos, akkor rossz irányba mész, kis farkaska...

Egy ideig céltalanul bolyongok az erdőben, aztán az orromat halak és vízi növények, vagyis egy tó szaga csapja meg. Hamarosan rá is találok. A víz tiszta, tökéletes egy kiadós fürdőhöz. Gyorsan levetkőzök és belegázolok a vízbe. Brr, de hideg!... Mindegy, legalább hajat moshatok... Csupa mocsok az egész...

Álmosan nyújtózok egyet. Hát igen, ez a jóleső fény sem tart örökké, az a komisz kis felhő, ott... Nem baj, legalább a sebeim teljesen begyógyultak..... Odamegyek a cseresznyefához, és lassú, erőteljes mozdulatokkal végighúzom a törzsén mind a tíz karmomat. Már egy kicsit hosszabbak a kelleténél...

A hajam végre visszanyerte eredeti színét. Mondjuk néhányan azt hiszik, fű nőtt ki a fejemből... vicces. Viszont a mohazöld szín tökéletesen passzol a sárga szemeimhez, valamint a fehér farkamhoz és füleimhez. Csak a bőröm kicsit barna... inka vonás... De mindegy. Húhh, kezd melegebb lenni a víz. Talán még pár halat is tudnék fogni... de nincs túl sok kedvem...

Kész vagyok a fürdéssel. Komótosan felhúztam a ruháimat, de ekkor különös dologra lettem figyelmes: a közeli tisztás felől egy szörny üvöltése és egy talán velem majdnem egykorú lány sikolya hallatszott. A fák közül egy kis zöld gnóm repült neki a mögöttem álló fának. Valami szolgaféle... éppen hogy ki tudtam térni előle. Gyorsan a mezőhöz szaladok. Elképesztő látvány fogad: egy 3 fejjel rendelkező halálsárkány éppen egy velem egyidős kislányt próbál elkapni. A tarkóm mögé nyúlok és előhúzom a fehér rózsámat. Mint valami trükkös kártyalapnál, a virág hirtelen megsokszorozódik. Minden tövises szárat elhajítok, falat alkotva velük a lány mögött. A rózsák gyorsan nőnek cserjefallá, de a sárkánynak nem jelent akadályt. A menekülő odafut hozzám és lihegve beszélni kezd:

- Köszönöm, hogy megmentettél... nem láttál errefelé... egy kicsi gnómot? –bólintok, mire elakad a szava. -Ajjaj... akkor hol van Sesshoumaru-sama?

- Ki?

-A gyámom... én Rin vagyok... --nincs időnk több beszédre, reccsen a növényem törzse, a virágok a földre hullnak...

Sikoly harsan. Felkapom a fejem. Lufa szagát sodorja felém a szél, és még valakiét... meg egy szellemét. Felszökkenek a levegőbe, és nagy ugrásokkal közeledek a hangok irányába. A látványtól még a szavam is elakad. Egy hatalmas, háromfejű sárkány magasodik két gyermek fölé... az egyik Lufa. A szellem fekete pikkelyein nem verődik vissza a nap fénye... A lény megérez, vörös tűzben izzó szemei reám merednek. Felordít. Nekem jön. A testem változni kezd, de túl lassan... a hatalmas mancs félresöpör. Talpra érkezem, ropognak a csontjaim, érkeznek átváltozásom kínjainak első hullámai! Szabadjára engedem fájdalmamat, vadul felüvöltök. Meg kell küzdenem vele. Már négy lábon állok, ám még így, a valódi alakomban is csak fele akkora vagyok, mint ellenfelem. Rámorgok, de tudom, reménytelen, nem fog megijedni. Ugrok, és ütök, karmaim lesiklanak a kemény pikkelyekről. A sárkány kitátja pofáját, sav marja a bőrömet, felsikoltok. Fordulok, és újra lecsapok, felhasítom a páncélját, ám ez csekély elégtétel: az ő vérének szagát elnyomja az enyémé. Hatalmas, tüskés farkával felém csap, kitérek előle. De elkapott, a sav okozta kín lelassít. Lenyom a földre. Veszettül morgok és fújok, karmolok és harapok, ám semmit nem érek vele. Magasra hág haragom, kinyírom! Emberi mosolyt imitálva húzom fel ajkam. Behunyom a szemem. Amire most készülök, már évszázadokkal ezelőtt megfogadtam, sosem teszem...

-Sesshoumaru nagyúr! –kiált fel Rin és a nemrég visszatért kis gnóm egyszerre. Követem a pillantásukat. Most nekem áll el a szavam: az égen egy hatalmas, fehér szellemkutya közeledik felénk. Útja nyomán megnyílnak a felhők, termete és kinézete nemességet sugároz. Hát igen, ahogy ezeknek a szavaiból kiveszem, tényleg valamiféle úr lehet... ahogy egyre közelebb jön megállapítom, hogy jóval nagyobb Nekonál, ami meglep. A kutyadémon nekiugrik a sárkánynak és harapja, ahol csak éri. Törik a páncél, éles pikkelyek száguldanak mindenfelé, folyik a vér, a sárkánynak már csak egy feje van meg... Aztán egy utolsó harapás és vége. A kutya most kezd összemenni és lassan egy páncélos, fehér hajú, palástot viselő férfi alakját ölti magára.

- Nagyuram!! Jól vagy? –ordítja oda Yaken, ha jó vettem ki Rin

kiabálását, mire a szolga feje kellemetlen találkozást vesz egy kisebb pikkelydarabbal.

- Sesshoumaru-sama!... Kösz a segítséget! –Rin még utoljára rám kacsint, aztán odafut a férfihoz. Én pedig Nekohoz, aki nincs túl jó. A teste úszik a vérben és szaggatott a lélegzése...

Halvány foltokat látok... lassan tisztul a kép... igen, még mindig a csatatéren vagyok, nem voltam eszméletlen sokáig. Meglátom a fölém hajoló Lufát. Mikor már képes vagyok távolabbra is fókuszálni, észreveszek egy kislányt, egy ronda gnómot... és egy fehérhajú férfit... Egy nagyon jóképű fehérhajú férfit... De... olyan ismerős... Na ne! Ez Sesshoumaru, az a kutyaszellem, aki a nyugati területeket birtokolja... és akivel már sokat küzdött a népem... Hrrrrr.... Nagyon fáj minden tagom, de felállok. Egy csepp hála nélkül mérem végig a férfit, elvégre, megoldottam volna... igaz, nem épp a legokosabban, de... sikerült volna nélküle is! A kutyaszellem felém fordul, unott, közömbös arccal. Huh, milyen gőgös képet vág... de jól áll neki... Hátrébb lépek, kimeresztem karmaim, rámorgok. Ő csak áll ott, meg nem mozdulna! Idegesít a nyugalma. Harcra készen állok, remegve a fáradtságtól...

- Neko-sama... --súgom oda a nőnek-... nem gondolod, hogy nem szép dolog ruha nélkül mutatkozni egy férfi előtt?

Rápislogok Lufára. Kicsit várok, de mivel úgy tűnik, lassan gyökeret ereszt, kissé sértett büszkeséggel emelem magasra orromat.

- Érdekel is engem!

- Akkor megyünk, Neko-sama? Vagy hozzak a sárkányból? Van ehető része... --az utolsó két mondatok is csak belemotyogtam a fülébe. Rin, Yaken és Sesshoumaru érdeklődve figyeltek minket. Rint még elviseltem volna, de az a két hímnemű...

- Én ezt nem eszem meg, ha akarsz, vigyél magadnak –morgom kedvetlenül. Majd kissé pimasz mosollyal ajkamon a kutyaszellemhez fordulok:

- Nahát, nem gondoltam volna, hogy épp te pátyolgatsz egy halandót.... Úgy tűnik, öregszel, és kezdesz már elpuhulni...

A kis gnóm dühösen ordibálni kezd, lehord mindennek, ami undorító ezen a féltekén, ám Sesshoumaru nyugodtan megfordul, és elmegy. A kislány követi, szolgája viszont még nem fejezte be... angyalian rávigyorgok, észreveszi, hogy egyedül van. Halk nyikkanás kíséretében ura után iszkol. Elégedetten hajtom hátra fejem, csukom be szemem.

Miközben Neko beszélt, egy megnövesztett levélbe csomagoltam egy kis sárkányhúst. Azt azért sajnálom, hogy Rin elment, mert szívesen barátkoznék vele.

- Akkor indulunk, Neko-sama? –emeltem fel nagy-nehezen a csomagomat.

- Igen, menjünk. –és már indulok is.