Habár a történet eleinte nem is tűnik Inuyashas-nak mégis az. Szerintem érdemes elolvasni. J Csak gratulálni tudok Loumy-chan-nak és Yoru-nak. Megumi

1. Két út összefut

A felkelő Nap sugarai bearanyozták a vidéket. A fény lassan terjedt, mintha még a sötétség visszatartaná, ám próbálkozása sikertelen. A fák közt előrenyomulva végül eljutottak egy barlang bejáratáig. Ám a Nap feljebb emelkedett, így ők is tovább kúszhattak. Elértek egy karcsú bokát, majd végigfutottak a lábakon, a keskeny csípőn, formás derékon. A hosszú, szétterülő hajon arany villant, ahogy a bent fekvő alak unottan oldalra fordult. Hatalmas, szintén aranyszínű szemeiben szemrehányás csillant. Kicsit távolabb húzódott a barlang bejáratától, oda, ahol már nem zavarta az ébredező világ fénye. És aludt tovább. Hiszen nemrég tért vissza. És a falu férfijai hősiesen védték a lovaikat....

A helyszínen más is volt, tisztán érezte. Sőt, látta is a kereskedői ruhába öltözött, ám egyértelműen farkasdémon lányt. Felriadt erre a gondolatra, kilépett a barlangból. Pupillája azonnal egy vonallá ugrott össze. Dühös volt magára, amiért nem tudott végezni vele. De olyan gyorsan elment! Persze, azért hagyott maga után egy kis emlékeztetőt... A lány nagyot sóhajtott, amint vérző oldalára szorította karmos kezét. Arca hirtelen azonban elsötétült, szája vérszomjas vigyorba torzult. Agyarai csak úgy villogtak a Nap tüzének fényében.

Aki Neko, a macskadémon sérülését okozta, unottan feküdt puha vackán és tágas barlangja mennyezetét bámulta. A szellő pajkosan játszott hófehér tincseivel, selymes farkával. Hajában egy vörös rózsát viselt hajcsat gyanánt, ráadásul emberi öltözék virított rajta. Felült, mikor arra a hatalmas macskára gondolt, kinek támadásai elől oly nehezen tudott kitérni, s csak egyet tudott karmolni a gigantikus ellenfélen. Persze ő maga is szerzett sérülést, bár a szörnyetegnek csak egy karma találta el, az is a bal alkarját. Már el volt látva, de mintha még mindig a húsában volna a hatalmas, görbe fegyver...

Neko visszasétált a barlangjába. Lassan, szinte unott lustasággal kapta meztelen testére ruháit. Arany és ezüst kimonója a lehető legegyszerűbb mintákkal volt ékesítve.

Ezt vastag, fekete selyemszalaggal fogta össze. Durcásan nézte meg magát a közeli víz tükrében. Ahhoz képest, mennyire utált öltözködni, és úgy általában, mennyire gyűlölte a ruhákat, nagyon ügyelt rá, hogy szalonképes állapotban menjen csatába. Határozott léptekkel indult a szag irányába, ami a farkasdémon helyét jelezte. Lufa időközben összeszedte magát és szamarával együtt elindult célja, vagyis egy nagyobb város felé, ahol eladhatta az áruját. Ez kisebb-nagyobb indián csecsebecsékből állt, ugyanis a lány inkák közt nevelkedett.

Még évekkel ezelőtt hozták át második hazájába, Japánba. Csak az anyja származott innen. Az apja törzsfőnök volt a maga idejében és rajta kívül volt még egy testvére is, aki az ő szerepét veszi át, ha eljön az ideje. Ő, Lufa pedig eljött az anyjával ide, hogy kipróbálja: itt milyen farkasként élni? Mi a különbség a Kelet és Dél-Amerika között? Ahogy ezen töprengett, észre sem vette, hogy valaki követi.

Neko beleszimatolt a levegőbe. Meztelen talpa alatt megcsörrent az avar. A lány felkapta fejét, ám az alatta húzódó ösvényen haladó alak közömbösen sétált tovább. Elmosolyodott. Lassan, hangtalanul közelebb osont áldozatához.

Lufa úgy érezte, valami nem stimmel. Körbenézett, de sehol senki. Mégis... olyan nyomasztó ez a csönd, gondolta. Kicsit összehúzta magát a gondolatra, hogy valaki figyeli. Lufa nem volt harcias típus, de ha muszáj volt, igenis megküzdött az életéért. De az ilyen helyzeteket inkább kerülte, főleg a szamarával, mivel az elvágtatott volna az egész csomagjával együtt. Így hát folytatta útját, de ezúttal minden neszre figyelt.

Az út menti bozótos sűrű volt és tüskés, Neko ennek ellenére simán és hangtalanul fúrta be magát az ágak közé. Még egyszer végigmérte a szamarával felé közeledő nőt. Elvicsorodott... és ugrott, egyenesen prédája vállaira.

Lufa nagyot sikított ás egy kimért rúgással "leszedte" magáról a támadót, majd fölpattant és felháborodva rákiáltott

 -Mégis mit képzel magáról? Mit akar tőlem, egyszerű kereskedő vagyok, semmi több!

Neko sebe az erős ütés hatására felszakadt. Dühösen állt talpra. Egy pillanatra ellenfele szemébe nézett, melyben lila lángok égtek. Hagyta magasra csapni saját haragját, amint szinte kedvesen rámosolygott a lányra, csak hogy megmutassa neki a fogait. Melyek, amint lassan lehajtotta fejét, kitüremkedtek ajkai közül. Egyébként kellemes hangja megkarcosodott.

- Hogy mit szeretnék? Elrontottad a múltkor a vacsorámat! A véreddel fizetsz meg érte!

-Oh...-Lufának bevillant, kit is rejt az aranyló hajzuhatag. Kezdte kellemetlenül érezni magát. Homlokán és arcán verejtékcseppek csordogáltak lefelé. Még a lába is elkezdett remegni egy kicsit. Elővette a legtündéribb vigyorát –Ehheheh... Értem...--Kisebbségi érzete támadt, mikor a vele szemben álló személy hatalmas méreteire gondolt.

Neko még mindig csak állt, és nézte. Majd a teste változni kezdett. Csont reccsent, amint háta meggörnyedt, vállai kiszélesedtek, termete megnőtt. Testén aranyszínű bunda ömlött végig. Karmai háromszorosára nőttek, agyarai szétfeszítették enyhén megnyúlt állkapcsát. Lábai körül hosszú, ostorszerű farok tekergődzött. Hatalmas szemében az arany tűz szinte sütötte Lufa bőrét.

De Neko nem fejezte be az átváltozást. Még így, meggörnyedve is jó két méter fölé magasodott, karmai halálosak, agyarai félelmetesek. Minek pazarolja az energiáit egy ilyen korcs dögre! Így legalább talán még izgisebb is lesz.

Lufa most már minden porcikájában remegett. Hátrált egy lépést, de elgyengült lábai feladták a szolgálatot. Egy ügyetlen mozdulattal a földre huppant. Könnyező, becsukott szemekkel, kezeivel a fejét védve, teljes egészében reszketve várta a kegyetlen halált. Neko szinte unott elégedettséggel lépett oda hozzá.

Magában viszont elégedetten vigyorgott: úgy tűnt, a macskaszellem bevette a kis színjátszását. Mikor az éppen lecsapni készült, egy vöröses porfelhő kíséretében eltűnt. Legközelebb egy magas szilkán vált láthatóvá. Gúnyosan húzta ki magát, lila szemeivel lefelé meredt. Pont oda, ahol a megdöbbent Neko állt.

A macskaszellem dühödten hördült fel, tekintetében halálos ígéret villant.

2. Egy harc kezdete

Az a kis félvér liba! Érzem, amint elönt a düh, és megeresztek egy mérges fújást. Felé lendülök, lecsapnám, de gyors, és kitér előlem. Így csupán a sziklát zúzom porrá. Halk reccsenést hallok, amint eltörik a kezem.

Kárörvendően figyelem ellenfelemet, amint sérült csuklóját szorongatja. Milyen szánalmas! Azt hiszi, a puszta fizikai erejével legyőzhet? Hát, ha igen, nagyot fog csalódni... Felemelem a jobb kezemet. Kis piros golyócskák szállnak a markomba, és pillanatokon belül összeállnak egy fehér rózsává.

- És most? Mihez kezdesz, Kardfogú? –kérdezem tőle. Látszik rajta, hogy egyre dühösebb. Halvány mosolyra húzom a számat, miközben megkísérli a támadást.

A kezemben érzett lüktető kín már enyhül, aztán újabb fájdalomhullám tör rám, amint forrnak a csontok, szárad a vér, összezárul a hús, majd bőrömre ismét szőr kerül. A kis farkasocska álla leesik, amint megropogtatom ujjaim. Elmosolyodok, hát igen, hiába törtem az előbb ripityára a kacsómat, gyorsan gyógyulok.... bár, az oldalamon lévő seb még vérzik kissé... biztos a mérgező farkaskarmok miatt. Nem támadok.

Lehajtom a fejem és egy széles mosoly kíséretében megmutatom a fogaimat. Nagyobbak, mint amilyennek elsőre látszanak. Skarlátszínű köd száll fel körülöttem, ívelt villámok csapnak a hátam mögé. Becsukom a számat és belenyúlok az oldalamon lévő apró tarisznyába. A démon hangos nevetésben tör ki, mikor egy centis magot húzok elő.

Mi tagadás, elég viccesen néz ki, amint ott áll, ördögi mosollyal az arcán, kezében egy pirinyó maggal, melyet úgy tart maga elé, mint valami kardot! De hülye azért nem vagyok, de ha az lennék, is érezném a szagáról, hogy készül vele valamire.... Sőt, talán még.... Úgy döntök, inkább óvatos leszek, és agresszívan vicsorogva állok helyemen. Várva, hogy ő lépjen elsőként.

Úgy látszik, nem akar támadni. Remek! Pont erre van szükségem! Maradj csak veszteg cicuska és ne mozdulj. Már úgyse bírnál... Mint holmi golyóbist, a kis magocskát egy erős pattintással a földbe csapom. Itt a vége, cicamica...

Érdeklődve figyelem tevékenységét, és nem történik semmi. Mi tagadás, csalódott vagyok!

Kuncogva figyelem az arcát. Micsoda kifejezés! Netán sajnálja, hogy nem lát semmit? Ekkora idiótát! Ügyelek arra, hogy még csak véletlenül se nézzek a lábaira, ami köré lassan, észrevétlenül tekerednek az Ördöghurok szoros, kegyetlen indái. Meg kell mondjam, meglep, hogy még nem érzi a Hurok gyilkos szorítását... Lehet, hogy már nincs is vér a lábában? Elképzelhető...

Hirtelen erős szorítást érzek a térdemnél. Hú, az a kis szemét! Egy ördöghurkot küldött rám..... Arrrgghhhh, megölöm...! Kinyírom, csak kerüljön a karmaim közé! Széttépem! Dühös hörgésemet elnyelik a körém csavarodó ágak. 

- Még midig meg akarsz ölni, Kardfogú?

Halványan eljutott hozzám a kérdése, ám a gúnyos hangsúlyt felfogták a karnyi vastagságú ágak. Éreztem, hogy szorításuk erejétől eltörik az egyik bordám. Dühösen morgok, kevés ez az én elpusztíthatatlan testem elpusztításához! Behunyom a szemem, lelkem lecsillapodik, ám haragom tovább izzik. Majd szemeim felpattannak, és újraindul a soha le nem álló gépezet. Alakom először összemegy, majd hirtelen nőni kezd, hogy felvehessem igazi alakom.... Először nehéz, törnek a csontok, ám a kínok enyhülnek, amint újak nőnek, még nagyobbak. Az ördöghurok ágai úgy hullnak le rólam, mint fonnyadt fűszálak, és én lenézek a lábaimnál álló apró alakra. Elvigyorodok. Pofámból emberméretű szemfogak villannak elő. Borzasztó kíváncsi vagyok, vajh, mit tesz a kutyuli!

Most már arányosan fölfelé, függőleges irányba kell nézzek, hogy lássam a szemeit. Milyen gyorsan regenerálja magát... de sebaj. Menekülni még tudok.

Egyet lépek. Majd még egyet. Magamban kuncogok, ahogy összerezzen, pedig eszemben sincs rálépni. Elképesztően gusztustalan lenne levakarni a mancsomról!

Újra feltűnik körülöttem a vörös ködfelhő és egyre sűrűsödik. Fájdalom nyilall minden porcikámba. Ropognak a csontjaim, megyek össze, tódul a vér az ereimben és én egyre kisebb leszek... Érzem, ahogy két fül bújik elő a szőrömből... Lábaim és kezeim pici mancsokká válnak, a ruhám üresen a földre hull... De én ott vagyok. Igen, ott vagyok, csakhogy beszorultam. Fenébe! Remélem, nem gázol át rajtam... Végre! Apró orrocskám kijutott a fullasztó ruhadarabok alól. De jó, kapok levegőt...

Döbbenten állok meg. Enyhén szólva. De hiszen ez egy piszkosul cuki állatka! És most nyeljem le keresztbe? Nem, a végén még megfulladok az ultrabolyhos szőrétől....

Na jó, elterelő mód... megpróbálom megpuhítani... Előveszem a legeslegcukibb csippantásomat, két mellső mancsocskámat óvatosan emelem az ég felé. Hatódjon meg, hatódjon meg...

Na ne! Mit csinál ez?! Csak nem hiszi, hogy épp én.... Nem! Akkorát horkantok felháborodásomban, hogy beleremegnek a közeli fák ágai. Még ilyen pimaszságot! Egy frászt! Már csak ezért is kinyírom! Kirázom abból a rühes bundájából... Jé, azok ott.... csak nem könnyek, ott, a szemében????? Ilyen nincs! Ez nem velem történik!

Jajajaj... Ne egyél meg, ne egyél meg... Áí, már bőgök is? Ennyire berezeltem volna?.. Gyorsan megpróbálom letörölni a könnyeket a mancsaimmal, de nem megy. Jön, csak jön a könnyek áradata, mint valami megállíthatatlan folyó... Nem, nem szabad sírnom! Már nyivákolok is. Nem, nem akarom, hogy így lásson ez a behemót! De nem akarom feldobni a taccsot!...

Egy pillanatra behunyom a szemem. Még mindig ott van... és... cuuuuuuukiiiiiiiii...... Na jó, ha még egy ilyen hülyeség eszembe jut ma, leköpöm magam! Egy kis pofon neki, és már a lélek is elszállna ebből a kis... aranyos...... Áh, mit leköpöm, felpofozom! Na jó, ez így nem jó... Lassan kúszik fel bennem az a bizonyos pumpa... felüvöltök tehetetlenségemben. Megremeg a táj. És lecsapok..... Megreped a föld ütésem nyomán... mely pont a kis állatka mellé érkezett.

Áí! Nem elég, hogy harcolni se szeretek, épp egy csatában halok meg! Miért packáztam én vele, biztosan évszázadokkal idősebb nálam és... és... kiderül, hogy még csak gyerek vagyok és csak álca volt az előbbi külsőm! Most már tényleg minden porcikám reszket...

Lenézek rá. Felemelem a másik mancsom… és átlépek fölötte. Nyugodtan, komótosan megyek. Miért bántsak egy gyereket? Semmi értelme rá pazarolnom az erőmet...

Kinyitom a szemem. Megkímélt? Elment? Vagy már meghaltam? És egyáltalán, mihez kezdjek most? Körülnézek. Jaj ne! A ruháimnak annyi... mit csináljak? Hova menjek? A szamár is elfutott... Mit fog szólni apa?... A démon már teljesen eltűnt. Már majdnem teljesen lement a Nap. Egyedül vagyok... és félek...