Felejtés minden áron

Bevezetés

„Vannak dolgok a világon, amiket csak az után értesz meg, hogy meghaltál. Az első… Az, hogy sosem leszel egyedül, még a túlvilágon sem. Az emlékeid örökké veled lesznek.”

Míg éltem, érzéseimet elrejtettem mások elől. Úgy haltam meg, hogy elvakított a bosszúvágy, lelkemet pedig a harag öntötte el. Miután testemet a tűz elnyelte, lelkem a megtisztulás útjára lépett, de nem sikerült. Akit a legjobban szerettem, becsapott. Nem tudtam felejteni. Lelkem akkor a sötétségbe távozott, de nem örökre. Egy esélyt kaptam. Lelkem egy része újjászületett. Az, melyik egész életem során fogságban volt. Elzártam, mert mások gyengeségnek látták. Egy lány voltam én is, és most ez a lány végre életre kelt. A dühöt és a bánatot legyőzve, ártatlan gyermekként született újjá. Az emlékeim csak árnyékok voltak a fiatal lányban… De most… Ismét szabad vagyok…

1. fejezet A holt gyermek

- Szánalmas vagyok? Talán…  -gondolta, majd felvette kosarát amibe gyógynövényeket gyűjtött és egy ösvényen visszament a faluba, ahol egy rejtélyes betegség tombolt. A falu kihalt volt. Régen itt számtalan ember élt boldogan, hisz az erdő nagyon sűrű és sötét, így senki nem bántotta őket. A madarak éneke és az emberek nevetése betöltötte be az egész falut, de most csak az árván maradt gyermekek zokogása törte meg a csendet. A még élő férfiak sírokat ástak, ahová az elhunyt embereket temették. Kikyo az egyik kunyhóba ment, ahol a betegek voltak. A többi ember nem mehetett be, mert aki oda bement, az már csak holtan jött ki. A jobb sarokban egy várandós lány feküdt, aki szintén haldoklott. Haja hosszú, fekete volt, szeme pedig valamikor tender kék lehetett, ami sugárzott az örömtől, de most csak a halál árnyékát tükrözte. Kikyo a lányhoz ment volna,de egy beteg férfi elkapta a bokáját.

- Ne érjen hozzá! Miatta veszünk mind itt!

- Hogy érted?

- A gyermek, amit a szíve alatt hord. Ő öl meg minket! A halál órájában fogant, így maga a kisbaba is halott, de valami itt tartja őt. Először csak azok lettek betegek, akik Yoru hasához értek, de később azok is, akik csak a közelébe mentek. Ez a gyermek maga a halál!

- Értem. – válaszolta, majd a kosarából kivett egy növényt és megetette a férfival. – Pihenj. Attól gyógyulsz. -A férfi bólintott majd elaludt. Kikyo Yoru-ra nézett, aki egy altatódalt énekelt a hasában lévő picinek. Közben a nap lenyugodott és a telihold mindent bevilágított.

- Papnő! Kérem! Jöjjön ide! – szólalt meg Yoru.

- Tessék? Mit szeretnél?

- A gyermekem nem rossz! Adjon neki egy esélyt!

- Egy esély az életre… Pihenjen és...

- Nem lehet. Ha lehunyom a szemem, többé nem nyitom ki, érzem. Csak a gyermekem miatt élek még. Meg kell szülnöm, hogy legalább ő életben maradjon!

- Értem. – mondta Kikyo, majd felkelt a ponyváról amin eddig feküdt és kisétált a kunyhóból. Amint kiért a szobában megjelent pár *Shinidama Chuu amik Yoru teste köré fonódtak, majd felemelték és Kikyo után vitték. A holdat most felhők takarták el, és az erdő sötétjében Shinidama Chuu-k teste fényesen ragyogott. Kikyo egy patak partjánál állt meg. A démonok a földre tették Yoru-t majd az est sötétjében eltűntek.

- Ne haragudj, de másképp nem hozhattalak ki a faluból.

- Kérlek, siess mert már nincs sok időm hátra!

- Hát legyen. – Majd egy növényt adott Yoru szájába. – Ezt nyeld le kérlek. Csökkenti a fájdalmadat, de elindítja a szülést.

- Köszönöm.

- Most én kérnék valamit. Mesélj a gyermekedről.

Yoru szemében egy kis öröm tükröződött. A hold ismét teljesen látszott és mindent bevilágított.

- A gyermekem a halál órájában fogant egy misztikus templomban. Áldozatnak szántak egy vérengző szellemnek, aki fiatal asszonyokkal táplálkozik. A nővérem ott halt meg… - itt elhallgatott és tekintetét az ég felé fordította. - Kyouku… Hamarosan ismét énekelhetsz nekem… - suttogta. Egy kis szellő félrefújta Yoru haját, így látszott, amikor két könnycsepp legördült az arcán, majd Kikyo-ra nézett és folytatta a beszédet. – Én halott vagyok, ezért nem végzett még velem ez a betegség. A szellem kioltotta az életem, de az egyik pap feltámasztott. Az ő tulajdona lettem. Két évig voltam ott, míg egy nap a templomot egy szellem el nem pusztította. Akkor megszöktem, de már terhes voltam…

- Ezek szerint a gyermeked erejéből táplálkozol…

- Nem! Eleinte a kicsi tényleg ezért volt bennem... De miféle élet lenne az, amit mások halála által élek? Ha a pici erejét elszívtam volna, akkor újra élhetnék. De egyszer mindenki meghal. Ki tudja, a sor nekem mennyi időt szánt. Lehet, hogy már régen halottnak kéne lennem. Inkább életet adok valakinek, aki a testemből születik és még boldog lehet ezen a világon.

- Bölcs gondolat. –mondta Kikyo de ekkor Yoru felszisszent. Beindultak a fájások.

Az az este igen hosszú és szomorú volt. Yoru a szülés után belehalt a kimerültségbe, és a kicsi is holtan jött a világra.

- Sajnálom. - mondta Kikyo, majd egy Shinidama Chuu, Yoru testét a patak végén lévő tóba eresztette, ami lassan elnyelte a lányt.

- Tiszteletem jeléül hagyom, hogy a te és a kicsi lelke távozzon. Nem olvasztom magamba… - ezzel felvette a csöppnyi testet és elindult a tó közepe felé, hogy anyja és lánya együtt nyugodjanak. – Sajnálom, hogy… - ekkor döbbenten állt meg és a kicsire nézett. A gyermek az ő haját húzogatta és nevetett rá. A szeme a felkelő nap fényében élettől csillogott.

- Ez mégis hogy lehetséges? Hisz holtan született. És a szíve… nem ver a teste pedig hideg… Hát őt is a holt lelkek tartják ezen a világon?  

*Shinidama Chuu: Kikyo lélekrablói, amik a holt lányok lelkeit ellopják.

- Inuyasha!
- Igen Miroku! Én is érzem!
- Honnan jöhet ez a hatalmas erő?
- Nem tudom, de az biztos, hogy ma este nem szeretnék vele összefutni.
- De miért nem Inu… Hát persze! Ma nem látszik a hold, és te emberré vál…
Puffffff!!!
- Inuyasha! – szólt rá Kagome a dühöngő hanyou-ra.
- Ezt meg miért kaptam?! – kérdezte a fejét fogó Shippo.
- Hogy miért? Mert a fél falu hallotta te ostoba, hogy ma este sebezhető vagyok!
- Figyelj Shippo. Te is tudod, hogy ezek az esték mennyire veszélyesek Inuyasha számára. Nem túl szerencsés hangoztatni a dolgot. – mondta Kagome. Közben a duzzogó félszellemre tekintett, aki az orra alatt morgott valamit…
- Igazad van Ka… Ó széphölgy! Kérem. Lenne a gyermekeim anyja?
- SZERZETES! – Sango szinte égett a dühtől, majd Mirokut a fülénél fogva elráncigálta a fiatal lánytól, aki még jóformán fel sem fogta, mi történt.
- Mondd Kogome. Nem érzel Ékkőszilánkot a közelben? – kérdezte Inuyasha, aki egy kicsit lehiggadt, de az a   hatalmas erő nem hagyta nyugodni.
- Nem…
- Épp ésszel fel nem foghatom, honnan ez a hatalmas erő…- mondta Miroku, miután végre visszakapta a fülét Sango-tól.
- Hát addig is, töltsük ezt az estét a faluban, majd megkérdezzük erről a fura erőről Kaede anyót. – javasolta Kagome.
- Rendben, de csak ezt az estét. – mondta Inuyasha, aki közben Kagome táskájában keresgél valami ennivalót….

***

„Az életed addig semmit nem ér, amíg az élők számára nem hagysz hátra valami értékeset. Hisz azért vagyunk, hogy teremtsünk és szeressünk.”

Amíg éltem, csak álom volt számomra egy boldog család. Papnőként, esélyem sem volt egy gyermek szülésére, és felnevelésére. Egyszer, egy halovány reményt kaptam, egy szerelem képében, de ez az esély szertefoszlott, és én távoztam az élők sorából. Lelkemet a düh perzselte, hisz abban a tudatban haltam meg, hogy az, akit szerettem elárult.
De az is nagyon fájt, hogy sosem szülhettem gyermeket. 
Nem láthattam egy gyermeket, ahogy felnő.
Nem hallhattam egy kicsi csengő kacagását.
És soha senki nem szólított, anyának…

***

Ez a gyermek, nem közönséges gyermek. Emberi lelkekkel tartja magát életben. Talán a sors fintora, hogy az anyja lelke adott neki életet… Olyan csendes és törékeny. Már jó ideje, hogy csak nézi az erdő fáit, és hallgatja a madarak énekét. – gondolta Kikyo, aki a kis újszülöttel a karjában, egy madarak trilláitól hangos erdőben sétálta legközelebbi faluba.
- Áháh. – sírt fel a kicsi.
- Semmi baj… Shidzuka…
Ekkor Shidzuka abbahagyta a sírást. Mintha csak azért sírt volna fel, hogy a fiatal papnő nevet adjon neki.
Az út további része csöndesen telt. Shidzuka békésen aludt, de Kikyo-t kétségek gyötörték.
Vajon mit kezdjek a kicsivel. Nálam nincs biztonságban. Naraku, és még több szellem vadászik rám. Shidzuka nem maradhat velem. De egy faluban sem hagyhatom. Megpróbálnának vele végezni, ha rájönnek, hogy lelkekkel tartja magát életben. Talán ha a húgomra bíznám… Nem. Kaede nem elég erős. Ezért a gyermekért nem közönséges szellemek fognak eljönni. Érzem. Nagyon erős Shidzuka, még talán Narakunál hatalmasabb ereje van. De ha még meg is tudnám őt védeni… Nem vagyok az anyja. Nem tudom, a lelkeken kívül táplálkozik-e mással. Én nem, de ő más. Érzem, ő nem olyan, mint én… gondolta magában Kikyo, de ekkor megállt. A falu ahova tartott, az a falu volt, ahol egykoron élt. De érzett még valamit… - Itt vannak. Inuyasha és az a fura lány.- Már alkonyodott, és a fákról madarak szálltak fel. Kikyo döntött. Shidzuka-val és a Shinidama Chuu-kal eltűnt az erdő sötétjében…
- Shidzuka. Remélem nem bánom meg, amit teszek. Remélem jó anyád leszek…

***

- Érzitek?! – ugrott fel hírtelen Miroku Kaede anyó mellől, akivel épp a furcsa erőről beszélt. Kirara átváltozott és Sango is a csonttörőhöz kapott.
- Elment… - mondta higgadtan Kaede. – Kikyo… Érzem, hogy te voltál itt. De ez az erő is a tied? Vagy talán, valaki másé, aki üldöz? – kérdezte magától az anyó.
- Nem láttátok Inuyasha-t? – kérdezte rémülten Kagome. – Már átváltozott, és ha még itt van az, amiből az a hatalmas erő fakad, végezhet vele!
- Gyorsan! – mondta Miroku és már ki is rohant a házikóból.
- Kirara! – kiáltotta Sango, majd felpattant az átváltozott macska hátára és a levegőből keresték Inuyasha-t.
Kagome felszállt a biciklijére és a rögös úton haladt. – Jajj Inuyasha… Csak ne essen semmi bajod!

***

- Érzem. Ha most nem is vagyok félszellem, érzem, hogy itt van, amiből ez a fura erő árad. Bújj elő!
- Inuyasha. – szólalt meg a fák közül egy ismerősen csengő, lágy hang. – Nem hittem, hogy valaha foglak így látni… Emberként…
- Ki-Kikyo!
Az erdő sűrűjéből kilépő papnő szomorúan nézett Inuyasha-ra. – Nekem ígérted meg! Miért annak a lánynak a kedvéért változtál emberré?! Miért Inuyasha?! – Kikyo szeme könnybe lábadt.
- Nem változtam emberré! Csak egy bizonyos éjjelen elveszítem az erőm. Kikyo, én senki kedvéért nem változtam emberré… Neked tettem ígéretet… És csak akkor fogok végleg emberré válni ha te azt sze…
- Bolond vagy. Azt hiszed még élnék veled?
Inuyasha tekintete ekkor megakadt a kis csomagon, amit Kikyo a karjában tartott.
- Az meg mi? – mutatott a fiú a pólyára.
- Ne érdekeljen.
- Tudni akarom!
- Neked nem tartozom magyarázattal, és nem kötelességem válaszolnom a kérdésedre.
Ekkor Shidzuka a pólyában felsírt. Kikyo kivette a kisbabát, aki nagy kerek szemeivel Inuyasha-t nézte.
- Ez nem… Ez nem lehet… Kikyo… Kitől van? – kérdezte döbbenten Inuyasha.
- Ostoba. Nem én vagyok az anyja. Aki szülte meghalt…
Inuyasha közelebb lépett Kikyo-hoz. – Övé ez a furcsa erő, igaz?
Kikyo nem válaszolt. Shidzuka még mindig Inuyasha-t nézte, aki látszólag még mindig nem fogta fel, mit is lát egykori szerelme karjaiban.
- Inuyasha! – hallatszott az erdőből a kiáltás. Kagome volt az.
- Inuyasha… Számomra örömteli volt ez a találkozás. Láthattalak emberként, amiről azt hittem, sosem fog megtörténni… - mondta Kikyo, majd Shidzuka-val együtt eltűnt az erdő sűrűjében.
- Inuyasha! Inuyasha jól vagy? – Kagome végre megtalálta a fiút.
- Igen…
Hát ismét találkozott vele… - gondolta szomorúan Kagome. Közben a többiek is megérkeztek, és Inuyasha-val együtt visszatértek a faluba.