10. A Nagy kérdés

Sanaé szorongva nézett körül. A patak vidáman csobogott, a madarak csiripeltek, a világ zsongott, a létezés lángja magasra hágott. A lány mégis ijedten pislogott, egy rongyot csavarva vékony teste köré. Nagyot sóhajtott. Hát igen, a fürdés kellemetlen, félelemmel telített procedúráját már egy hete kerüli, ám ez nem megoldás. De… Sanaé összerázkódott. Mi van, ha… ha a közelben van valaki? Egy férfi, mondjuk? Pánikszerűen húzta összébb magán a rongyot. Végül úgy döntött, hogy azzal együtt ereszkedik a vízbe. Megnyugodott, a bőrét bemocskoló vér és piszok olyan volt, mint egy ketrec. Felüdült, de nem tudott szabadulni az emlékektől. Mikor múltkor elrabolták… nem is a torkának nyomódó karmoktól félt, sokkal inkább a férfitól, aki lefogta. Hideg borzongás futott végig a gerince mentén, karja libabőrös lett. Nagyot sóhajtott. Pedig már néha meg tudott feledkezni róla! Ismét körülnézett. Senki. Fürgén kicsusszant a partra, és kapkodva felöltözött.

Megint erdő. Yaken unottan szemlélte a fákat. Ellenben Sanaé, aki Aun nyergében ült, meglepő érdeklődést tanúsított irántuk. A lány maga sem tudta, miért, de mióta megtalálta a lelkében megbúvó ezüst fényt, az élet minden formája hatalmasabb kincsé lett a sajátjánál is. Ámulva figyelt, és látott, olyan dolgokra figyelt fel, melyek ezidáig elkerülték a figyelmét. Észrevette, hogy minden egyes fa törzsén a repedések mások, hogy olyanok, akár finom kezek ecsetvonásai a papíron. Belőlük egy élet történetét vélte kiolvasni. A szél halk hangjából, mikor a leveleket suhogtatta a magasban, néha szavakat vett ki. Ilyenkor eltűnődött azon, nem őrült-e meg. Ám az ötletet elvetette, és figyelmen kívül hagyta, mind a szél üzenetét, mind a fák történetét.

Sesshoumaru érezte a lány nyugtalanságát és szomorúságát, de tenni ellene nem tudott. A szél elült, majd észak felől fújt, öccse szagát sodorva felé. Sesshoumaru jobbra fordult. Nem szólt semmit, ám Yaken megállt parancs nélkül is. Sőt, Aun is megtorpant. Ám Sanaé tovább ösztökélte lábával, és mivel Sesshoumaru nem szólt semmit, Yakennel együtt követték.

A tisztáson valaha egy falu állhatott. Sanaé már csak égett gerendákat, megszenesedett, beteg földet, és egy kis csoportot látott. Rögtön felismerte őket. Inuyashaék. A félszellem kivont karddal, agresszív pózban állt, szemben a nyugalom álarcát viselő bátyjával. A barátai mellette álltak. Sanaé úgy helyezkedett, hogy közelebb legyen hozzájuk, mint maga Sesshoumaru.

- Nahát, Sesshoumaru! Ezúttal minek köszönhetjük a látogatásod? –Inuyasha hangjából csöpögött a gúny. Ám mielőtt választ kaphatott volna, a szerzetes ruhába öltözött férfi előrelépett. Inuyasha elhallgatott, és döbbenten bámult rá, akárcsak a mellette álló két lány. A férfi elszánt arccal, gyors léptekkel indult el, egyenesen Sesshoumaru felé. A szellem nem mutatta, hogy meglepődött volna. Felkészült. Ám nem az történt, amire számított. A szerzetes ugyanis Sanaé elé lépett. Rámosolygott, villámgyorsan két kezébe fogva kezét, hatalmas szemekkel nézve rá.

- A nevem Miroku. Mondd, ó, széphölgy, lennél a gyermekeim anyja?

Sanaé először megdöbbent. Majd élesen beléhasított egy emlék, egy férfi vágytól izzó szeme... ám gyorsan elhessegette a képet. Angyalian elmosolyodott.

- Hát persze, miért is ne?

Sango, aki épp készült csontbumerángjával leütni Mirokut, megállt a mozdulat közben, fegyvere hegye egy centire a férfi fejétől. Mindenki döbbenten nézett rá. Sesshoumaru felvonta szemöldökét. Miroku felkiáltott, és újra megragadta kezét, amit, a nagy döbbenettől, elengedett.

- Komolyan mondod?! –a lány nem válaszolt, hallgatását igennek vette –Ó, milyen bold...

Éles csattanás hasított a levegőbe. Majd egy tompa puffanás. Miroku a földön feküdt, arcán egy tenyér nyoma vöröslött. Sanaé lehajtott fejjel állt. Szemében szürke lángok lobogtak.

- Hogy merészelsz... --suttogta –egyáltalán, hogy feltételezhetsz ilyesmit rólam!! Mit képzelsz, mi vagyok én?! –és minden egyes szót egyre hangosabban mondott, míg már kiabált, majd üvöltött, elképesztő erősséggel –És különben is, csak nem gondolod, hogy csak úgy... HOGY NEM SÜL LE A BŐR A KÉPEDRŐL!!!!!!!!!! –egy gesztenyefáról galambok reppentek a magasba –EZEK UTÁN ELŐBB SZÜLÖK GYEREKET YAKENNEK, MINT NEKED!!! HA LEGALÁBB UDVAROLTÁL VOLNA, NÉHÁNY KEDVES SZÓ, VALAMI!!!!!!!!!!! HOGY LEHET RÖGTÖN ILYET KÉRDEZNI?????!!!!!! ÉS MÉG VALAMI!!!!!!!!!!!!!!!

 És ez így ment tovább, hosszú perceken keresztül. Mindenki döbbenten hallgatott. Még Sesshoumaru sem tudta elrejteni elképedését. Minden ereje ráment, hogy palástolni tudja ijedtségét. Inuyashaék távolabb húzódtak, a reszkető Miroku pedig egyre csak ment össze...

Mikor Sanaé végre lenyugodott, kissé elpirult a többiek reakciója láttán. Yaken fejének zöld árnyalata kissé mélyebb lett... A lány vidáman elvigyorodott.

- Szóval, kár, hogy ezzel kezdted, pedig akár... de már mindegy, örültem a találkozásnak! Azzal elindult, hátra sem nézve.

Inuyasha elképedve bámult testvérére. Társai szintén. Yaken felháborodásában és zavarában kidülledt szemekkel, és nagyon-nagyon sötétzöld fejjel meredt maga elé. Sesshoumarunak is beletelt egy kis időbe, mire összeszedte magát. Inuyasha végül kissé rekedten megszólalt.

- Hát, bátyó, nem irigyellek! –a hangjából együttérzés áradt, majd vetett egy oldalpillantást Kagomére. Sőt, Miroku is rásandított Sangora, habár még mindig reszketett, mint a kocsonya, és a földön ült. Mindketten kaptak egy púpot a fejükre.

Sesshoumaru megfordult, és faképnél hagyta a kis csapatot, melynek tagjai döbbenten néztek utána. 

A 11. fejezet… nos igen, ez volt idáig a legnehezebb. És, bár a fic mellé csak az én nevem vagyon írva, szeretném, ha tudnád: nem voltam egyedül. Sokan segítettek, és köszönöm szépen mindenkinek! Ám ez a fejezet nem születhetett volna meg, sőt, maga a történet sem folytatódhatott volna így, ha nem nyújt segítő kezet Rin5, kinek köszönhetően megnézhettem többek között ezt az anime részt. Ezzel a fejezettel szeretnék köszönetet mondani. Mindenkinek.

Már fordultam hozzád, kedves Olvasó, egy kérdéssel, mégpedig azzal, hogy történetem hogyan szőjem tovább. Most arról szeretnék bizonyosságot nyerni, hogy érdemes-e folytatnom a ficem. Mert, mi tagadás, elbizonytalanodtam. Ennek sok oka van, és senkit nem szeretnék untatni vele… Mindenesetre, remélem, írsz nekem (csgina@tvnetwork.hu), és leírod a véleményed.      

11. Örökké Veled

 A gyökér kitartott. Sanaé húzta, de alig mozdult. Végül, összeszedve erejét, egy erőteljes rántással kihúzta. Hátraesett.

- Te! –A lány megfordult. Néhány szerzetes állt mögötte. A legidősebb szólította meg –A hegyaljai kis faluból való vagy? –Sanaé bizalmatlanul megrázta fejét, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, elrohant –Várj, hová mész? –a szerzetes utána eredt –Gyere vissza! Egy szellem közelségét érzem!... Azt mondtam, gyere vissza!

Ám a lány nem figyelt rá. Aun a közelben volt. Felpattant a hátára. A levegőbe röppenve átrepültek a férfi feje fölött. Az döbbenten fordult utánuk.

- Yaken, --a kis gnóm egy morranással jelezte, hogy figyel. Sanaé az aprócska tűz fölé hajolt. –Mit gondolsz, Sesshoumaru mit fog tenni, ha egyszer végez Narakuval?

- Talán erről nem kellene kérdezned –a gnóm letette a pálcát, amire a gyíkot tűzte –de Sesshoumaru nagyúr hosszasan kutatott valamiféle „hatalom” után. Biztos visszatér a birtokára, és uralkodik az erős szellemeken. Mikor ezek megtörténnek, remélhetőleg számíthatok ezen a birtokon valamiféle vezetői posztra –Yaken beleharapott a gyíkba, ám az vagy forró volt, vagy rossz ízű, mert a gnóm elfordult, és fuldokolva kiköpte a falatot.

- Yaken…

- He?

- Megtalálnám a helyem Sesshoumaru birtokán?

- Úgy tervezed, hogy olyan sokáig vele maradsz? –Yaken bizonytalanul méregette.

- Miért? –Sanaé fenyegetően előre dőlt –Nem lehetek olyan sokáig vele?

- Még ha Sesshoumaru is az, akiről beszélünk, nem tudom, hány évbe telik majd, hogy találjunk egy birodalmat. Száz év nekünk semmiség… de neked, egy halandónak… --Yaken szeme összeszűkült, Sanaé hátradőlt –Akkor már valószínűleg régóta halott leszel.

Sanaé lehajtotta fejét. Elfordult.

A lángok lobogtak, Aun már aludt. Az erdő csendes volt, a csillagok fényesen ragyogtak a sötétkék égen. Sanaé gondolataiba merülve dőlt a fa törzsének. „Ostoba Yaken.” Ránézett a hortyogó szolgára. Elfordult tőle, nem akarta látni. „Mindig…” Erre a gondolatra nyomta el az álom.

- Sanaé! Saaaaaaanaéééééé!!! –Sesshoumaru meghallotta szolgája rekedt kiáltozását.  –Hol vagy?? Sanaé?

- Yaken.

- Igen –az épp összeeső gnóm felpattant a hangra, mely a háta mögül jött, majd, mikor meglátta a fölé magasodó alakot, hasra vetette magát –Visszatértél, Nagyuram.

- Valami történt Sanaéval?

- Ah…. Öööööö… az… --a férfi tekintete szigorúbb lett, veszélyt jósolt, ezért hát Yaken nem késlekedett a válasszal –Egy bizonyos Ongokuki tette.

- Ongokuki? –a szellem szeme összeszűkült. Yaken rögtön hozzáfogott a magyarázathoz.

- Ongokuki egy szellem, aki fuvolaszóval csalogatja magához az ember gyerekeket. Ám bizonyos, érzékeny felnőtt halandókra is hatással lehet. Én hallottam egy fuvola hangját. –a szolga kétségbeesetten felnézett urára- De kérlek, ne aggódj! Én, Yaken megtalálom…

Ám Sesshoumaru ekkor már messze járt. Yaken kiáltozva futott utána, de elbotlott, és a szellem nem várta be.

Gyereksírás. Sanaé pislogott. Hova került? Állt, egy barlangban, mögötte holdfény, előtte zokogó gyermekek. A lány odament hozzájuk.

- Kik… kik vagytok? Mit kerestek… itt?

- Szóval téged is foglyul ejtett a szellem? –az egyik idősebb fiú válaszolt neki, karjában egy kisebb társát tartva.

Sanaé döbbenten fordult meg. A barlang szájánál egy kékes bőrű, nagydarab szellem feküdt kényelmesen, könyökére támaszkodva, úgy tűnt, alszik. A gyermekek sírtak.

- Meg fog enni minket!

- Félek!

A szellem kinyitotta vörös szemét. Rekedten, dühösen kiabált rájuk.

- Maradjatok csöndben! –mindenki elhallgatott.

- Nincs semmi baj –Sanaé megnyugtatóan a gyerekekre mosolygott.

- De olyan félelmetes! –a fiú, aki először megszólalt, rettegve pillantott a szellemre –Az egy szellem.

- Ő semmi. –Sanaét elszomorította a fiú kijelentése, elfordult, hogy kissé távolabb üljön le.

- Nem az! Egy szellem! –Sanaé visszafordult. Dühös lett.

- A banditák rosszabbak! –szigorúan tekintett a fiúra. Leült.

- Banditák? Egy szellem sokkal ijesztőbb!

- De –a lány hátát a hideg kőnek vetette –a banditákat nem érdekli, kit ölnek meg.

- Mit mondasz?

- A családomat banditák gyilkolták meg –Sanaé feljebb húzta térdeit az emléktől.

A szellem megérezhetett valamit, mert lustán ellökte magát a kemény földtől. Kinézett. Majd a barlang elé ment. Sanaé csata hangjait vélte felfedezni. Majd egy fájdalmas üvöltést. Idegen férfi kiáltott, fény áradt be a barlangba, és a furcsa, süvöltő hangot elnyomta a szellem halálsikolya. A gyermekek remegve sírtak. Majd a bejárathoz egy szerzetes lépett. Sanaé rögtön felismerte.

- Gyerekek, megmentettünk titeket! –a hangja erőteljes, és büszke volt. –Elpusztítottuk a szellemet.

A gyerekek nevetve kirohantak. Körbevették a férfit. Ám Sanaé nem mozdult. A földet bámulta. A szerzetes beszólt neki.

- Mi a baj? –mivel a lány nem ment ki, hát ő ment oda hozzá. –Te…? –meglepődött, ám gyorsan túlesett rajta, kezét nyújtotta –Gyere. Menjünk vissza a faluba.

- Jól vagyok –Sanaé összébb húzta magát.

A kint állók döbbenten figyelték az eseményeket.

- Eressz el! –a szerzetes kivonszolta Sanaét a szabadba –Nem! Nem!

- Miért nem akarsz jönni? –a férfi kezdett türelmetlen lenni, Sanaé erős volt. Az egyik gyerek rámutatott.

- Azt mondta, hogy az emberek rosszabbak a szellemeknél.

- Mi? –a szerzetes feszülten emelte feljebb fejét –Miféle ostobaság ez? Nem élhetsz egyedül ezekben a hegyekben!

- Dehogynem! –Sanaé dühösen nézett rá –Tudok úgy élni! Jól vagyok egyedül!

- Hagyd abba ezt a butaságot.

- Nem! Eressz! Sesshoumaru majd… --Sanaé megrántotta magát, szabadulást remélve –Sesshoumaru eljön értem!

- Sesshoumaru?

- Nem akarok visszamenni egyetlen emberi faluba sem! –Sanaé csak most ijedt meg igazán. –Sesshoumaru! Sesshoumaru!!

A férfi ekkor maga mögé dobott valamit… ami a fák közé esve felrobbant. Mikor a füst elült, láthatóvá lett egy alak… Sanaé boldogan suttogta

- Sesshoumaru…

Egy másik, fiatal szerzetes előre lépett.

- Ez a szellem, tegnapról!

- Eressz el! –Sanaé fejében megfordult, hogy megkísérli feltámasztani lelkében a tüzet, de félő volt, hogy elszabadul, és megöl mindenkit… de attól még erősen rángatta a kezét. A szerzetes közelebb húzódott hozzá.

- Undorító szellem! Megbabonáztad ezt a lányt?

Sesshoumaru nyugodtan elindult feléjük.

- Ungai úr! –a megszólított bólintott, válasza nem késlekedett.

- Ennek a szellemnek a gonosz ereje nem vált semmivé! –Ungai védekezően maga elé tartotta botját. A többi, fiatal szerzetes pedig elindult Sesshoumaru felé, aki erre megállt. A férfiak gyorsan futottak körülötte. A pap eközben elküldte a gyerekeket. Sesshoumaru nyugodtan állt, és a köröző szerzeteseket figyelte. Sanaé aggódva felkiáltott.

- Sesshoumaru!

A szerzetesek futás közben a szellem felé nyújtották a kezükben lévő gyöngysort, mire Ungai is ezt tette. Energiahullámok érték el a szellemet, majd a szerzetesek varázscetliket dobáltak rá, melyek ráragadtak ruhájára, ám ő még mindig nem mozdult. Sanaé fogva tartója ekkor a magasba lendítette botját.

- Tűnj el, szellem! –és ezzel előre, pontosabban Sesshoumarura mutatott vele. A végén lévő kristály szikrázni kezdett, fehér fénnyel izzott. Kékes villámok cikáztak Sesshoumaru felé, aki nyugodtan várta őket. Amint elérték, ott, ahol a szellem állt, robbanás zaja és füst csapott az ég felé… és fehér fénycsóva.

- Sesshoumaru! –Sanaé félelemtől reszketve próbált szabadulni, ám erős kéz szorította. Aggódott a szellem miatt, rettegett, hogy ezt nem éli túl.

Mikor elült a füst, Sesshoumaru még mindig ott állt. És megint elindult. A szerzetesek ámulva, félve néztek rá.

- Túlélte!

- Ne hátráljatok! Állítsátok meg!

A szerzetesek engedelmesen körbevették Sesshoumarut, és köröztek körülötte. Ám a szellem most nem állt meg, tovább ment. Tekintetét előre szegezte. Hirtelen a szerzetesek szabályos körben megálltak, felkiáltottak, mire a kör vonaláról induló, gyorsan szűkülő, kékesen fénylő kör keletkezett. Sesshoumaru tovább ment, egyenesen a közepébe. Mikor a kör már olyan kicsi volt, hogy mozdulni sem tudott, a vonal felvillant, és kékes tűz izzott rajta. Utána villámok ejtették csapdába a szellemet. Aki nyugodtan állt.

- Tűnj el, szellem! –a főpap egy erőteljes mozdulattal beleszúrta botját a földbe, és hátra lépett. A föld felszíne fölött villámok cikáztak, melyek felkúsztak a boton, bele a fénylő ékkőbe. Energiahullámok csapódtak Sesshoumarunak, akin látszott, hogy ez már sok lesz egy kicsit. Jobb kezét a Tenseiga markolatára kulcsolta. A főpap egy harcias kiáltással, két ujjával megérintette a kristályt, mire az előzőeknél sokkalta nagyobb és erőteljesebb hullámok haladtak a szellem felé, akár egy energiatölcsér. Sesshoumaru egy pillanatra behunyta szemét… mikor kinyitotta, pupillája egészen apró lett, szeme hatalmasra tágult, és olyan színe lett, akár a frissen kiontott véré. Felfelé nézett. Arca eltorzult, amint halk morgás tört elő torkából. Körülötte vörös aura fénylett. Haja örvénylett körülötte. Szájából tűhegyes fogak meredeztek. A pap hunyorított.

 - Most megmutatja az igazi alakját.

Sesshoumaru jobb kezét arca mellé emelte… Az energiahullámok hirtelen sebesebben közeledtek felé… ám elfogytak, egy villanással mind kihunyt. Sesshoumaru morgott. Hörgését elnyomta a körülötte felcsapó gonosz aura, mely vastagon, süvöltve, akár egy forgószél vette védelmébe. A belsejében az eltorzult arcú, hörgő, félelmetes Sesshoumaru megpróbálta ökölbe szorítani félig átalakuló kezét… mintha nehézséget okozott volna neki. Ekkor Sanaé úgy érezte, Ungai valamitől megijedt… és a kristály széttört. A gyöngysorok szétestek. A gonosz aura örvénylése felgyorsult, majd szétrobbant, ledöntve lábukról a szerzeteseket. Sűrű porfelhő lepte el őket. Ungai is elesett, magával rántva Sanaét. Mikor a lány feltápászkodott, a férfi már ült. Rémülten meredt a semmibe, arcán izzadtságcseppek gyöngyöztek. Remegve suttogott.

- Ilyen hatalom…

Sesshoumaru ott állt, szemben Sanaével, egy kúp alakú, füstölgő mélyedésben, melyet a saját ereje hozott létre. Visszanyerte emberi arcát. Sanaé odament elé. Kicsit meglepte a szellem előző átalakulása, de nem ijedt meg. Sesshoumaru szeme összeszűkült.

- Sanaé.

- Tessék?

A férfi felemelte fejét, szemét az égre függesztette.

- Tedd, amit akarsz! –megfordult, és elindult.

- Rendben! –mosolyodott el a lány. Már épp követni készült, mikor egy erős kéz megragadta. A lány visszafordult. Ungai dőlt előre, hogy visszatartsa. Ránézett.

- Várj. Az egy szellem. Egy szellem! Ő nem olyasvalaki, akivel egy ember nő együtt utazhatna.

Sesshoumaru nem állt meg, még csak nem is lassított. Sanaé felkiáltott.

- Eressz! –kitépte magát a kezéből. Oda akart rohanni a szellemhez. Ám a férfi utána szólt –Ne tedd! Emberek és szellemek különböző világokban élnek! –Sanaé futott, boldog volt… ám erre… megállt. Yaken szavai visszhangot vertek elméjében, mely hirtelen olyan üresen kongott… --Rendben. Most, gyere vissza.

Sanaé megfordult. Lépett egyet. A szerzetes arca felderült. Sesshoumaru megállt, szeme sarkából figyelve az eseményeket. Aggódott, bár ezt még magának sem vallotta volna be. A lány odament Ungaihoz. Lehajolt hozzá, elmosolyodott. A hangja suttogássá halkult, szemében végtelen mélységekbe vesző bölcsesség tükröződött.  

- Nem lehet.

- Miért? –a férfit megdöbbentette a fiatal nő tekintete, és a boldog mosolyt, a határozott választ kísérő könnycsepp, mely végigfolyt a lány finom orcájának bal oldalán, állán megállt kicsit, végül a földre hullt, hogy az birtokba vehesse. –Miért?

Sanaé megfogta a kezét. Finoman a szerzetes szíve fölé helyezte. Egy végtelen pillanatig tartotta ott, míg tekintetük összekapcsolódott. Majd megfordult, és követte Sesshoumarut.

-Sanaéééééééé! Sesshoumaru nagyúr! –a rekedt kiáltozás egy aprócska, a fáradtágtól dülöngélő lénytől származott. – Sesshooooooouuuuu… maru… nagyúr –már majdnem eldőlt, mikor…

- Yaken. –A kis gnóm azonnal felocsúdott, levetkőzte fáradságát.  Előtte ketten álltak. Örömmel kiáltott fel –Sesshoumaru nagyúr! És Sanaé!

A szellemet nem hatotta meg.

- Hol van Aun?

A békaszellem ugrott egyet ijedtében, majd meghajolt –Uhh… ööööö… Azonnal! Hozom azonnal! –majd elszelelt.

Sanaé megmosolyogta a kis szolgát. A fű között három sírkövet vett észre. Odarohant hozzájuk. Leguggolt. Sesshoumaruhoz fordult.

- Mondd, Sesshoumaru.

- Mi az?

Sanaé szégyenlősen mosolyogva megpiszkálta az egyik sírkövet. Aztán felállt, odament a szellemhez. Felemelte fejét, hogy a szemébe nézhessen.

- Te szellem vagy, én… halandó. Az életem… más. Mert egy napon… meghalok. 

Sesshoumaru pislogott egyet. Elfordította fejét. Sanaé viszont kereste a tekintetét. Mikor a szellem újra ránézett, folytatta. –Nem felejtesz el?

Álltak. Tekintetük összekapcsolódott, míg a pillanat egy élethez hasonlatossá nyúlt. Végül Sanaé lehajtotta fejét. Zavartan néztek félre mind a ketten.

- Sesshoumaru nagyúr! –a kiáltás a levegőből érkezett. Aun húzott el előttük, Yaken leugrott a hátáról, még mielőtt leszállt volna, és, bár nem volt épp zökkenőmentes az érkezése, ura elé borult –Elhoztam neked Aunt. –hirtelen kíváncsisága felülkerekedett félelmén, és felnézett –Á, Sesshoumaru nagyúr, hol voltál…? –Yaken botjának hegye a fején koppant. De azért választ kapott, miközben Sesshoumaru megfordult.

- Szóra sem érdemes. Megkeresem Narakut. –a szél cseresznyevirágot sodort a szellem felé. A rózsaszín szirmok Sanaé elé lebegtek, a lány álmodozva nézte őket. Yaken ruhájával törölgette izzadtságát…

- Igen, természetesen…. Tetszene neked, ha én is jönnék?

- Ez szóra sem érdemes. –Sanaé elmosolyodott.

- He?

- Természetesen jöhetsz, Yaken! –nevetett a lány. – Gyere!

- Áá! Várj!

Sanaé kacagva lépett Sesshoumaru mellé. A langyos szellő belekapott hajába, csiklandozta arcát. Előttük a rét laposan, végtelenül, szabadon terült szét. Sanaé tudta, nem járhat rajta mindig… hisz egy szellemmel marad. Örökké.

Mami emlékére.