- Menj, keress magadnak ennivalót egyedül! –Sesshoumaru nyugodtan ment tovább. Sanaé elmosolyodott. Halkan megjegyezte:

- Igenis!

A lány felpattant Aun hátára, ahová Yaken is felkapaszkodott, sokkal inkább ura parancsoló pillantásának hatására, mint saját akaratából. Addig repültek, mígnem egy szántóföld szélére értek. Aunt otthagyták az erdő szélén. Sanaé, nem túl messze hozzá, letérdelt, és leszedegette a már érett dinnyéket. Sőt, néhányat már elkezdett enni. Gyorsan mozgott, nem akarta, hogy észrevegyék.

- Yaken, rendesen őrködsz, ugye? –szólt rá a neki háttal álló, és láthatóan igencsak gondolataiba mélyedt békaszellemre. Az nem válaszolt, de lehet, hogy nem is lett volna rá ideje. Hirtelen a semmiből ugyanis egy hatalmas, fehér toll került elő, rajta pediglen egy nő ült. Yaken felkiáltott. Majd dadogva közelebb húzódott Sanaéhez.

- T-te?!

- Hmm… Sesshoumaru rosszul tette, hogy magára hagyta a társait…

A Hold megvilágította a tisztást. Ezernyi csillag pettyezte a fekete eget. Sesshoumaru beleszimatolt a levegőbe. „Megváltozott a szél illata…”

- Sesshoumaru nagyúr! Nagyuram! –Yaken kifulladva állt meg ura előtt. –Sanaét… elrabolták –lihegte, majd rögtön rátért a magyarázatra, mikor már kapott levegőt –Az a Kagura nevű nő, Naraku ivadéka, egyszer csak előtűnt a semmiből, és… --de nem folytathatta, mert egy nyugodt, ismerős hang vágott szavába.

- Kérlek ne aggódj, Sesshoumaru nagyúr –a megszólított, szolgájával egyetemben, a hang irányába kapta fejét, ahol pedig nem más térdelt, mint egy fehér páviánbundás férfi, feje fölött pokoldarazsak zümmögtek. –Ha meghallgatod óhajom, épségben visszakapod a Sanaé nevű lányt.

- Naraku… ezúttal mit akarsz? –Sesshoumaru gyanakodva méregette, természetesen az unott nyugalom álcája mögül.

- Semmi különöset… elég, ha megölöd nekem Inuyashat.

- Ennyit fáradtál… –vonta fel szemöldökét a szellem –csak ezért? –és egyetlen elegáns mozdulattal lemetszette a pávián-fejet. A test szétporladt, láthatóvá téve egy madzaggal megkötözött fabábút. Yaken döbbenten bámult rá.

- Ez… ez egy bábú…

- Azt hitte, hogy én, Sesshoumaru, egy… --itt kicsit megakadt, és felrémlett előtte egy ezüst fényfolyam- egyszerű halandó nő kedvéért… --itt meg eszébe jutott, hogy soha nem gondolt arra, Sanaé nő, de hamar túllépett fölötte –teljesítem a kívánságát?

- Sesshoumaru nagyúr, akkor most magára hagyod Sanaét? –Yaken óvatosan tette fel a kérdést. Ám félelme alaptalannak bizonyult, ura nem lett dühös, vagy legalábbis nem mutatta. Sesshoumaru szótlanul megfordult, és beleveszett a homályba.

- Sesshoumaru nagyúúúúúúúúúúúr! Most hová mész, Nagyuram? –kiáltott Yaken, és utána rohant.

Sanaé hirtelen ébredt. Körülpislogott. Egy faházban volt, mellette gyertya világított. Hmmm… bizonyára elveszítette az eszméletét, mikor az a Kagura elragadta.

- Á, felébredtél…

Sanaé a hang irányába fordult. Egy fiú ült az egyik sarokban. Mellette egy láncra erősített sarló feküdt. A lány végigmérte. Majd felállt, és a bejárathoz ment.

- Jobb, ha nem mész ki –tanácsolta a fiú.

- Vissza kell mennem –azzal Sanaé széthúzta a falat. A döbbenettől egy pillanatra megdermedt… majd borzadva összezárta az „ajtót”. Leült a fiú mellé, aki kinézett a réseken.

- Most már érted, ugye? Ha kimész, széttépnek.

Sanaé a kint tolongó szellemekre gondolt. Megborzongott. Egy ideig némán ültek. Végül a nő törte meg a csendet.

- Mondd, mi a neved? Téged is elraboltak?

- Én őrizlek téged.

Sanaé álla leesett. Na ne! Miért pont egy gyerek? Fanyarul elmosolyodott, és nagyot sóhajtott. Akár el is mehetne. Ha azt tenné, amit a múltkor… Nem! Ki tudja, talán megölné vele a fiút…

- Nagyuram, mit szándékozol tenni?

Sesshoumaru megállt. De nem azért, hogy lecsapja Yakent.

- Itt van Naraku kastélya –mondta a semmit fürkészve. Pontosabban, volt ott pár fa… egy két szikla… na meg rengeteg fű. Yaken közelebb lépett urához.

- Nos, én nem látom, de…

Ekkor megremegett a levegő. Úgy hullámzott, mint forró nyári napon a homokos síkság fölött. Sőt, még jobban. Sistergett, majd megszűnt a tér, hogy átadja helyét egy másiknak… melyben a főszereplő nem a fű volt, hanem egy palota.

- Megnyílt a védőpajzs? –Yaken hátraesett ijedtében. Ellenben Sesshoumaru nyugodt magabiztossággal lépett be az udvarra.

- Szándékosan kiszivárogtattad a szagodat… Hogy idecsalj vele engem, Sesshoumarut.

- Egy egyszerű meghívó… nem lett volna elég –hallatszott a Sesshoumaruéhoz hasonlóan nyugodt, és jeges hang. –Természetesen a lány, akit keresel… nincs itt. Mindenesetre a kastélyt körülvevő gonosz aurában… egy pillanatig sem lett volna képes lélegezni… A lányt a kastélyon kívül tartom fogva… ne aggódj érte.

- Naraku. Ugye azért rájöttél már, hogy nem Sanaét jöttem megmenteni? –Sesshoumaru tényleg úgy nézett ki, mint akit nem érdekli a lány sorsa. Sőt, komolyan gondolta, amit mondott.

- Igen… tudom, hogy nem szereted, ha parancsolnak neked. Az, hogy nem fogod megölni Inuyashat… a lányt sem keresed meg… és hogy először eljössz megölni engem, Narakut… számomra nyilvánvaló volt. –Naraku még önmagához képest is lassan beszélt.

Sesshoumaru csak most jött rá, mi is volt a félszellem terve. Érezte haragját magasra csapni… de elnyomta, és nem mutatta. Nyugalom, mindenekfelett!

- Ide akartál csalni, nem igaz?... A szándékaidat majd később megvitatjuk –Sesshoumaru megropogtatta kezeit. –Már ha akkor még életben leszel.

- Kukuku. Sesshoumaru nagyúr… megtisztelő, hogy mégis meglátogattál engem –Naraku lejjebb hajtotta fejét, és elmosolyodott –Én, Naraku, méltó fogadtatásban foglak részesíteni…

Naraku teste megváltozott, meglehetősen nagy lett, hat, karmos-tüskés karral. A pávián bunda hátracsapódott. Csupán a felsőteste volt emberi. Lábak helyett barna, változékony tömegre támaszkodott. Sesshoumaru fölnézett a fölé tornyosuló alakra.

- Naraku… Tehát ez az igazi alakod…

- Az igazi alakom… --Naraku elgondolkodni látszott –Nem, ez az alak…. Még átalakítás alatt áll –mosolygott a lény. Majd lecsapott, pontosan Sesshoumarura. Ő könnyedén ugrott félre.

- Áh. Tehát a célod az én életem megszerzése.

Sanaé felhúzta térdeit, állát rájuk ejtette.

- Hmmmm… Szóval nem emlékszel semmire, Kohaku?

- Így van –a fiú kibámult a szellemekre. Arca szomorú maszkká változott –Mindent elfelejtettem. –Sanaé megsajnálta. Félre fordította fejét, és megpróbált a szemébe nézni, de nem járt sikerrel.

- Van valami, amire nem akarsz emlékezni… erről van szó, ugye?

- Heh? –Kohaku végre ránézett. Sanaé megragadta az alkalmat, hátha a fiú megbízna benne…

- Tudod, mikor még fiatalabb voltam, mint te most, a szüleimet és a bátyámat egy nap banditák támadták meg… és mindenkit megöltek. Sokat gondolok rájuk… és olyankor mindig fáj a szívem… de ez nem rossz.

Hirtelen Kohaku megdermedt, majd odacsusszant a gyertyához, és elfújta.

- Mi az? –dőlt Sanaé előre.

- Hallgass!

Sanaé meglepődött. Na szép… mindketten kibámultak az ablakokon. Odakint három ember állt. Egy szerzetes, és két nő. Sanaé összehúzta szemét. Az egyik egy papnő… Az, akinek a hátán egy hatalmas bumeráng volt, előrébb lépett.

- Kohaku, odabent vagy?

Sesshoumaru nyugodtan várta a következő csapást. Ami hamarosan meg is érkezett. Erre ő előrántotta a Toukijint, egyetlen csapással levágva a felé kígyózó részeket.

- Naraku, egy olyan semmirekellő szellem, mint te… meg sem karcolhat engem, Sesshoumarut.

A válasz egy vidám „kukuku” volt. A levágott darabok összeálltak, és rákulcsolódtak Sesshoumaru bokájára. Újabb végtagok száguldtak felé, és ő nem foglalkozott a rátapadt csökevénnyel, hanem lecsapta a felé tartó nyúlványokat…

Már sok darab hevert Sesshoumaru körül, mikor a harc megint abbamaradt. A csökevények recsegve mozgolódtak a szellem lábai körül.

- Naraku! Úgy tűnik, a kastély falain kívülre figyelsz.

- Sesshoumaru nagyúr, többé már nem harcolhatok veled kedvemre. A te, tökéletes szellem hatalmadat felfalom. Mindez hozzákerül ehhez a Narakuhoz. –Sesshoumarura rávetették magukat a levágott részek, és elkezdték körbecsavarni. Sesshoumaru csak nézte, nem tett ellene semmit, amint a nyaka köré csavarodtak. Yaken fedezékéből előlépve felkiáltott.

- Ajaj, Sesshoumaru nagyúr! Ah….. ezek….Hirtelen rossz hírek, Sesshoumaru nagyúr!  -A kis szellem előrébb lépett, ám egy kocsány elékerült, és felé közeledett. Yaken megégette a botjával, ám csak annyit ért el, hogy immár egy átforrósodott alak üldözte. Eközben a részek már megálltak, majd hirtelen teljesen ellepték Sesshoumarut. A nagy, alaktalan tömeg most lüktetni kezdett… mintha lassan átpumpálná a szellem energiáit Narakuba, aki élvezettel várt. Már a félszellem több helyen is rácsatlakozott egy-egy nyúlvánnyal a hullámzó burokra, olyan hatást keltve, mintha szívószállal akarná felszürcsölni az erőt…

Sesshoumaru érezte, hogy Naraku meggyöngül… mintha az öccse hangját is hallotta volna. Kihasználta az alkalmat, és kivágta magát.

- Sesshoumaru nagyúr! –Yaken alig bírta visszafojtani örömkönnyeit. Sesshoumaru rálépett egy kocsányra, elmosolyodott, majd ránézett ellenfelére.

- Naraku… A húsod, mi körbevett, pajzsként védett Inuyasha Szélvágójától.

- Félre! Én fogom megölni Narakut! –Inuyasha agresszíven bátyja felé fordult, de azért vigyázott, hogy tartsa a tisztes távolságot, és hogy ne fordítson hátat Narakunak.

- Ez az én prédám… -Sesshoumaru ellentmondás nem tűrően emelte feljebb kardját.

- Keh! Könnyedén rászed téged mindig!

Sesshoumaru tekintete, melyet öccsére vetett, lassú kínhalált jósolt, ám hirtelen megremegett a föld. Naraku teste a magasba lendült, a fivérek fölé tornyosulva.

- Elnyellek mindkettőtöket!

- Mi!? --Inuyasha idegesen rezzent felé.

- Nesztek! –Naraku nevetve döfött feléjük számtalan kitüremkedésével. Ám a testvérek könnyedén félreugrottak. Na jó, Inuyashanak jelentősen nehezebb volt a levegőben ide-oda suhanó bátyjánál.

- Nem vagytok képesek kitérni a támadásaim elől örökké. –Naraku kuncogott.

- Igazán vicces vagy! –Inuyasha hirtelen hátrafordult, és egy erőteljes suhintása nyomán a lába előtt földbe döfődő darabok semmivé foszlottak. Sesshoumaru szótlanul csapott egyet, mire az őt célba vevő részeket kék fény emésztette fel. Inuyasha a legkülönfélébb csatakiáltások közepette támadt, míg bátyja hangtalanul, a levegőben lebegve irtotta a rá támadó csökevényeket. Mi tagadás, remek páros voltak… Végül Inuyasha egy hatalmas csapással eltalálta Naraku alsó testét, amelyből a részek eredtek. Ez szétesett, a félszellem felsőteste pedig a földre hullt. Inuyasha ismét támadott.

- Ez a vége! –Ám, legnagyobb megdöbbenésére, Sesshoumaru egy pillanat alatt mellette termett.

- Mondtam neked, hogy ez az én prédám.

- Mi?! –Inuyasha teljesen ledöbbent, Sesshoumaru pediglen egyetlen erőteljes csapást mért ellenfelére. A kék fénycsóvák Naraku testébe vágtak, és ő felnyögött. Egy ideig megpróbálkozott az ellenállással, ám végül eltűnt egy sötét füstfelhőben. Inuyashaék hátrébb szökkentek.

- Mérgesgáz! –A félszellem szája és orra elé tartotta csuklóját.

Majd a fekete füst egy széltölcsérben fölemelkedett, mellette a pokol darazsai zümmögtek. Sesshoumaru követte tekintetével. A teret egy hang töltötte be, mintha csak a fejükben szólalna meg.

- Sesshoumaru nagyúr, kérlek bocsáss meg nekem mára.  –A füst a darazsakkal együtt fölöttük lebegett. Olyan hang hallatszott, mint mikor két kristálypohár összekoccan. Sesshoumaru nem mozdult, ám vörös aura derengett fel körülötte, haja megemelkedett.

- Bolond! Csak nem hiszed, hogy elfuthatsz előlem! –Sesshoumaru eleresztette haragját, szemfogai enyhén megnyúltak, szeme vérszínű lámpaként világított, arcát, melyen a méregcsíkok megvastagodtak, dühös vicsor torzította el. A hang azonban csak nevetett.

- Sesshoumaru nagyúr, ahelyett, hogy átváltozol, és a nyomomba szegődsz, fel kellene kutatnod a lányt. –a felhő kavargott, és a hangban volt valami fenyegető, amitől Sesshoumaru leállította átváltozását, újra olyan volt, mint amilyennek megszokhattuk… kivéve azt az aggódó kifejezést az arcán.

A fiú megdermedt. Nem mozdult, mikor a nevén szólította a lány. Szemére homály ült.

- Mi a baj? –Sanaé aggódva pislogott rá. Háttal térdelt neki… mintha… mintha valami fényt látott volna a gerincénél…

Inuyasha a szeme sarkából értetlenül figyelte bátyját. A hang folytatta.

- Sanaé most egy személlyel van, akit Kohakunak hívnak –a félszellem felkapta fejét. –Inuyasha tudja, mit jelent ez –Egy utolsó, kegyetlen kacaj, és a kavargó köd semmivé foszlott… a darazsakkal együtt.

- Kohaku? –megfordult. Végre! Sanaé hátra hőkölt. A szeme…

Inuyasha eltette a Tetsusaigát. Bátyjával együtt még mindig az eget bámulta.

- Eltűnt… Úgy érzem, Naraku teljesen eltűnt. Ezekkel a sérülésekkel hová mehetett? –Inuyasha testvére felé fordult –Hé, Sesshoumaru, még téged is meg lehet zsarolni? Ismered ezt a Sanaét?

Sesshoumaru nem válaszolt. Még mindig az eget fürkészte. „Azért rabolta el Sanaét, hogy legyen ideje elmenekülni. Naraku… gyáva féreg…” Majd haját és ruháját szél lebegtette meg, amint lassan felemelkedett a talajról. Bundája hosszan lobogott utána.

- Hé! –Inuyasha felháborodott. Yaken most nézett ki eddigi fedezéke mögül, és most rémülten rohant ura felé. Ám már nem érte el. Ugyanis valaki rálépett a hátára. –Hé! –Inuyasha megragadta a kimonójánál fogva, és felemelte. Yaken fejét kicsavarva nézett rá. Ijedten kalimpált.

- Inuyasha!

- Igen. Yaken, magyarázd meg –a gnóm abbahagyta a csapkodást. –Mi történt Naraku és Sesshoumaru között.

- Heh, soha nem beszélek egy félszellemnek! –Yaken lekicsinylően végigmérte fogvatartóját… ám ez hiba volt. Inuyasha közelebb tartotta magához a hirtelen sok púppal kibővült kerek fejet, és összeszűkült szemmel méregette.  –Ez egy hosszú történet. 

- Fogd rövidre.

Az erdő csendes volt, és sötét. Egy tisztásra érkeztek. Sanaé nem tiltakozott különösebben, mikor a furcsa viselkedésű fiú kivitte a házból egy szellem hátán. A lényt már elhagyták. A lány megborzongott. Olyan undorító volt! Szinte megkönnyebbült, mikor végre lecsusszanhatott róla… most mégis inkább ott maradt volna… nagyon rossz érzése támadt.

- Miért mentünk el? Voltak a házon kívül… -A lány visszagondolt a csata zajára… és megértette. De… valami mást is érzett… valami fenyegetőt.

Kohaku nem válaszolt. Kézen fogva vezette. Ám egyszer csak megállt. Mintha erősebben szorítaná a sarlót… A hátából Sanaé ismét fényt vélt kiáramolni… volt benne valami sötét, valami borzalmas. A fiú megszorította kezét. Maga mellé húzta, és felemelte a fegyvert. „Ezt nem hiszem el!” Sanaé teljesen megdöbbent, nem bírt ellenállni. Majd Kohaku vágott egyet, de elvétette, áldozata döbbenten pislogott. Mintha… küzdött volna valami láthatatlan kényszer ellen… Az újabb csapás elől elhajolt, majd futni kezdett… nem akarta bántani. Ám a fegyver végén függő lánc a lába köré csavarodott, a fiú jól célzott, Sanaé elesett. Beverte a fejét. Elsötétült minden…

- Jól vagy?

Sanaé kinyitotta a szemét. Fájt a feje… egy lány hajolt fölé. Nem ismerte… De! A papnő a ház előtt… Sanaé tekintetével Sesshoumarut kereste. Meg is találta. Az öccse állt mögötte, lábai előtt pedig Kohaku ült. Ám ő gyorsan felkapta fegyverét, és elrohant.

- Nem mész utána? –Inuyasha felemelt karddal állt még mindig. Sesshoumaru nem válaszolt… Hirtelen feltűnt Kagura a tollán, és mellette Kohaku ült. Gyorsan elrepültek. Egy kicsit mindenki csöndben, mozdulatlanul várt. Az eddig Sanaé mellett guggoló lány most felállt.

- Khmm… Köszönöm. Hogy nem bántottad Kohakut.

- Az a kölyök azt akarta, hogy öljem meg –Sesshoumaru nem nézett hátra.

- Sesshoumaru, te… - Inuyasha kardja már leereszkedett, de még nem tette el. –Te tudtad végig?- Sesshoumaru hátranézett, az öccsére.

- Nem akartam belemenni Naraku ostoba tervébe –Majd elindult. Sanaé felpattant, és mellé szegődött. Még hátraszólt.

- Viszlát!

Sesshoumaru nagyon sietett. Aun alig tudott lépést tartani vele… Sanaé a hátán ült, Yaken meg előttük rohant ura után, lassúbb iramért könyörögve. A magas fűben a kis gnóm alig látszott.

- Mondd, Yaken, Sesshoumaru Narakut keresi?

- Valószínűleg igen… Sanaé, amikor elraboltak, --Yaken itt hátrafordult –Sesshoumaru nagyúr nagyon dühös lett.

A lány elvigyorodott.

- Miattam?

- Ne bízd el magad –Yaken láthatóan dühös volt, ugyanakkor kellemetlenül is érezte magát, tudta, hogy sok forog kockán, ha kotyog… de nem bírta magában tartani, úgyhogy suttogva és feszengve folytatta, úgy, hogy Sanaénak előrébb kellett dőlnie a nyeregben –Sesshoumaru nagyúr nagyon büszke. Kívülről talán nyugodtnak látszik… de azután az eset után biztos vagyok benne, hogy tombolt a dühtől… --Yaken csak ekkor vette észre, hogy ura időközben megállt. És őrá nézett. A kis gnóm homlokáról úgy folyt az izzadság, mint a vízesés.

Sesshoumaru már elég messze volt, mire Sanaé, még mindig fülig érő szájjal, lekászálódott a nyeregből, és odament Yakenhez.

- Jól vagy? –máskor nem érdekelte volna, de… most a békaszellem nagyon boldoggá tette.

- Telibe találtam… --Yaken fején a púp mintha még egy kicsit nagyobbra duzzadt volna… Sanaé alig bírta visszafogni kitörni készülő nevetését, melyet csak tetőzött az érzés a szívében, olyan volt, mintha ki akarna szökkenni a mellkasából, hogy aztán felröppenjen, egészen a Napig, hogy megfürödhessen fényében és melegében.

 

- Yaken. Sesshoumaru jó sokáig elmarad… unatkozom.

- Sesshoumaru nagyúr olyan helyre ment, amely mérgező. Ha magával vitt volna, már nem élnél.

- Ki mondta, hogy vele a… Kohaku? –a fák között az a fiú állt. Egy pokoldarázs szállt a kezére… Miért van ezen a helyen? Sanaé összehúzta a szemét.

- Mi a baj? –Yaken morcosan ücsörgött a magas fa vastag ágán, ahol Sesshoumaru hagyta őket.

- Semmi… --Sanaé visszafordult, ám Kohaku eltűnt. A lány nagyon remélte, hogy Sesshoumaru nem fogja bántani…

 

A hegy magas volt, a szakadék meredek. A híd elég stabilnak tűnt. Sesshoumaru megállt előtte.

- Jönnek. –Yaken hiába próbált kérdezni, a férfi ugrott, kirántotta a Toukijint, és villámgyorsan félrecsapta a felé kígyózó valamit. Egy kardot… egy érdekes darabot.

- Naraku egyik szolgája…? –Sesshoumaru ellenségesen méregette az előtte álló alakot.

- Egész jó vagy… --a férfi felkuncogott.   

- Ugyanolyan hullaszagod van… mint annak a méregkeverőnek –a szellem lehajtotta fejét. Ellenfele kedvesen lecsapott kardjával.

- De jó orrod van! Persze, mit is várhatnék Inuyasha bátyjától? –támadását a szellem sikeresen kivédte, majd ő ugrott, gyorsan, és csak egy kicsin múlott…

- Yaken! –Sesshoumaru jelentőségteljes pillantást vetett szolgájára.

- Ah… igen… --a békaszellem a híd felé terelte Sanaét… a lánynak viszont esze ágában sem volt odamenni. Egyáltalán, még csak el sem akart távolodni Sesshoumarutól… de ha még is megtette volna, akkor sem a híd felé… rossz érzése támadt. Sanaé mindazonáltal nagyon aggódott a szellemért… Megtorpant. Egy férfi állt előtte. A lány elborzadt a belőle áradó gonosztól. Bal kezén karmos kesztyűt viselt, melyet felemelt, lecsapni készen. Épphogy elkerülték.

Yaken, abbéli aggodalmában, hogy esetleg nem éri meg a holnapot, ha Sanaénak baja esik, felélesztette botjának hatalmát. Tűz söpört végig a hídon, leégetve a deszkáit. A kötelek sem bírták már sokáig…

- Ilyen könnyen nem győzöl le! –egy kéz nyúlt feléjük, egy másik a híd kötelébe kapaszkodott. De felesleges volt. Mert az leszakadt, pontosan annak rendje és módja szerint, ahogy a Nagykönyvben meg vagyon írva… és vele estek a rajta lévők is…

Sesshoumaru hátat fordított ellenfelének, aki kihasználva az alkalmat, támadott. Ám a szellem könnyedén visszaütötte. Hajszál híján végzett az élőholttal…

Leugrott. A szikla alján folyót talált… valószínűleg elsodorta a víz… az illata elhalványul. Észrevett egy rongycsomót. Odasétált.

- Yaken. –semmi mozgás –Halottnak tetteted magad tán?

- Bocsáss meg nekem, Nagyuram! –húzta össze magát a barnás-zöldes kupac –Én, Yaken, megtalálom Sanaét az életem árán is…

Sesshoumaru elindult. Hangtalanul suhant. „A Hakurei hegy lábánál vannak!”

- Nagyuram… lehet, hogy csak képzelődöm, de mintha… mintha a védőpajzs erősebb lenne.

A szellem nem válaszolt… ő is érezte…

- Várj, Nagyuram! Ez egy csapda! Sanaét használják, hogy közelebb csaljanak a védőpajzshoz! Ha tovább mész… --ura épp ezt tette –Sesshoumaru nagyúr! –ám a férfi töretlenül haladt tovább. –Ez azt jelenti, hogy csak nekem fáj? –Yaken ott maradt.

A hegy lábához vonszolták. Sanaé ellenállt, ahogy tudott, karmolt, rúgott, harapott. De túl erősek voltak… és nem tudta felszítani a lelkében lobogó ezüst lángokat. Ekkor azonban megtorpantak. Sanaé szívében remény és aggodalom viaskodott egymással… hallott már a hegy hatásáról a szellemekre… végül felkiáltott, nevén szólítva a férfit.

- Sesshoumaru!

-Mi?! Megelőzött minket? –a kígyókardot birtokló ember eléggé meglepődött. Erősen fújt a szél. Sesshoumaru támadásba lendült. –A nyavalyás! Nem hat rá a védőpajzs?!

- Sesshoumaru! –Sanaéban az aggodalom lekaszabolta a reményt… Sesshoumaru nagyon lelassult. Oda akart rohanni hozzá, hogy ha kell, akkor inkább őt öljék meg… ám erős karok tartották vissza. A szellem támadásra készen, felemelt karddal állt, míg ellenfele lezser mozdulattal vállára vetette fegyverét. Nevetett.

- Sesshoumaru… Milyen beképzelt alak vagy! –felemelte kardját –Valójában alig állsz a lábadon! A védőpajzs miatt!

Sesshoumaru nyugodtan védekezett, és javára fordította a kígyókard hosszúságát. Ezenközben a Sanaét szorító férfi karmos kesztyűjét a lány torkához szorította. Odaszólt társának.

- Jakotsu, igyekezz! Intézd el azt a nagyképű alakot. Már alig várom, hogy elintézhessem ezt a lányt.

Jakotsu ránézett Sesshoumarura.

- Megértetted? Ha ezt elszúrod, a nődnek vége… --megint támadott –Habár ez úgyis bekövetkezik majd!

Sesshoumaru előrelendült, kardját hátra sem nézve maga mögé dobta… a hegye egyenesen a Sanaét tartó férfi mellkasába fúródott, aki térdre hullott, eleresztve a lányt. Sesshoumaru sikeresen kikerülte a kígyókardot, és egyszerűen átnyúlt ellenfele testén. Keze a hátából jött ki. Sanaé kiáltva futott a szellem felé… ám valaki visszarántotta. A kard még mindig a mellkasában volt… de élt!

- Nem menekülsz! –Sesshoumaru erre hátranézett, keze még a mozdulatlan testben…

- Most, hogy jobban megnéztelek, te is eléggé szexi vagy… --Jakotsu szája sarkából egy vércsepp indult lassan lefelé –de nem az én esetem… --felnevetett –Rosszul céloztál, ilyesmitől mi nem halunk meg! –Sesshoumaru háta mögött megszólalt a férfi megint.

- Jakotsu, most már lehet? Megölhetem ezt a nőt? –Sesshoumaru kirántotta kezét az élőholtból.

- Ostoba, már túl késő! –nevetett Jakotsu.

- Most meghalsz! –a karmok megindultak…

A férfi hátratántorodott. Egy nyílvessző állt ki a torkából. A távolban egy lovas alakja rajzolódott ki. A férfi eldőlt. Sanaé odafutott Sesshoumaruhoz. A lovas, egy nő, gyalog, íjára támaszkodva bicegett oda hozzájuk. Letérdelt a férfi előtt. Sanaé nem figyelte, mit beszélnek. A férfi lelkének megváltást kérte… ám a nő nem teljesíthette kérését. A kígyókard lecsapott. És az ékkőszilánk, mi ott volt a férfi nyakában, Jakutsohoz került. Aki végül elszelelt.

A nő mellett heverő test porrá vált… csupán a csontok maradtak. A lány szemében könnyek csillogtak. Sanaé közelebb lépett hozzá. Valami furcsát érzett körülötte. De nem törődött vele.

- Öhmm… köszönöm, hogy segítettél.

- Szívesen… nem esett bajod? –a két nő tekintete összekapcsolódott.

- Nem… -Sanaé meghallotta maga mögött a halk lépteket. Elköszönt, majd követte Sesshoumarut, aki szintén megérezte, hogy a nő… más. „Ő is halott… csontok és föld szaga árad belőle… Talán ő volt az a papnő, aki fához szögezte Inuyashat.”