Első fejezet

Vigyázat! Zaklató banditák után este egy fogadóban

Banditák üldöztek. Ne mondd hogy "És akkor mi van?"! Nem szokatlan dolog, az én életemben meg pláne mindennapi esemény, de a történeteket így szokás elkezdeni. Na mindegy, szóval az üldözőim egyre közeledtek. Banditák. Nem találtam semmilyen munkát, a tárcám kezdett kiürülni, úgyhogy titokban elvettem egy kis kincset (olyan kicsit mint a piszok egy pixie körme alatt) egy kisebb rablóbandától. Itt hibáztam. Igazán nem vettem el sokat, sőt, annál is kevesebbet, mégis üldöznek. Önző, tahó banda. Bár, adakozó és bőkezű banditáról sosem hallottam még. Nem mintha láttam volna őket a hátam mögött, de lehetetlen hogy egy hozzám hasonló kislány le tudjon rázni egy csapat izzadó férfit. Ez lesz a bájos Lina Inverse veszte! Igen, az én vagyok.

Megálltam egy helyen, ahol a fák baldachinként borultak az útra. Minden változatlannak tűnt, csak a madarak hallgattak el. Emberek rejtőznek a fák között. Körülvettek. Az ellenségnek sikerült elém kerülnie. Gondoltam mondanom kellene valamit, hogy jelezzem, tudom hol vannak, de semmi nem jutott eszembe, úgyhogy inkább csendben vártam. Az út a fák között, elég széles volt egy harchoz, és hamarosan egy férfi lépett ki a fák közül.

- Végre utolértünk, ifjú hölgy! - idézte a kopasz, félszemű pasas az ősi szöveget. Pucér felsőtestével és szablyájával, szinte rá volt írva "én vagyok a bandavezér". A fényes, olajos bőre volt benne még a legvonzóbb. Uuhh…

- Szeretnénk megköszönni hogy bolondot csináltál belőlünk! - kezdtem magam rosszul érezni. A banditák szókincse általában csak pár száz szóra tehető, de most nagyon szerettem volna ha kicsit kreatívabb.

- És most megfizetsz… - szeretném mondani, de az igazat megvallva nem akarunk harcolni. Ahogy megtámadtál minket, leégettél mindent, megölted a vezérünket és elraboltad a csodás kincseinket amíg mi pánikoltunk, az profi munka volt. Még mi se tettünk volna ilyet! - Izé… valami ilyesmi tényleg történt, de nem emlékszem pontosan. De nem is számít, hiszen a jelszavam: "a Gonoszoknak nincsenek jogaik!" úgyhogy szerintem csak azt kapták, amit érdemeltek.

- Most azt illene kiáltanom hogy "Bosszút állunk a vezérünkért!" és addig üldözni téged, amíg valamelyikünk meg nem hal, de azt egyikünk sem élvezné. Szóval, mi lenne ha csatlakoznál hozzánk?

Soha! Nem szeretek rossz dolgokat csinálni! Ez az igazság!

- Ha visszaadod a kincseinket, és csatlakozol hozzánk, hajlandóak vagyunk megbocsátani a vezérünk és társaink halálát. Nem olyan rossz üzlet, csak annyit kell tenned hogy meghallgatod amit mondok. Nos, mi a válaszod?

Önelégülten vigyorgott. Értem már. Eddig ő volt az alvezér, és miattam a vezéri szék magától hullott elé. Nem a bosszúért, hanem a kincsekért jött utánam, és még valamit akar. Az erőmet és engem. Nem vagyok elég romlott ahhoz hogy banditának álljak, és főleg nem akarok hozzámenni egy ilyenhez, hogy a végén kikössek egy "Hogy ment ma a munka, drágám?" szerepben.

- Jobb ha gyorsan válaszolsz! Nincs értelme csak álldogálni. Még találnunk kell egy új búvóhelyet is - a bandita kezdett beszédessé válni. Ideges volt. Én az egész idő alatt csendben maradtam, mert aranyos, kislányos hangom van, és az valószínűleg megnyugtatta volna a banditát. Ráadásul mondanom sem volt mit. A bandita fecserészett még, kezdett türelmetlenné válni.

- Hé! Mi a válaszod?

- Nem - mondtam. Ilyen egyszerűen.

- Mi…? - leesett az álla és teljesen elvörösödött. - Te… kis ribanc! Szóval játszani akarsz?! Felszeletellek! Fiúk! - nagyjából egy tucat bandita ugrott elő, és azonnal körülvettek.

- Ez minden? - kérdeztem őszintén. Látva hogy nem ijedtem meg, a bandita kezdett pánikba esni.

- Nem! Az embereim a fák között rád szegezik a nyilaikat! Parancsomra sündisznóvá változtatnak. Ha könyörögsz, megkímélem az életedet!

Átlátszó hazugság! Bármelyik képzett harcos vagy varázsló érzi hogy vannak-e emberek a bozótban. Úgy tűnik harcolnom kell…

- Ebből elég!

Mindenki az új hang forrása felé fordult. Egy férfi állt az úton, egy utazó zsoldos. Hosszúkardja csillogott a napfényben, mellvértje az acélféreg pikkelyeiből készült. Karcsú és magas… tipikus könnyűfegyverzetű harcos, ügyes és gyors… hosszú, szőke haj… egész jóképű.

- Gonosztevők! Távozzatok, s akkor megkímélem az életeteket! - mondta a zsoldos. A rablóvezér feje kezdett céklalilára váltani.

- Pofa be! Mit keresel te itt? És ki a fene vagy te?

- Az ilyenek számára nincs nevem! - Fintorogtam. Ha valaki bajban van, az ilyen fickók szinte a levegőből teremnek elő. Általában, ismeretlen okból, jóképűek és erősek.

- Akkor veled kezdjük. Támadás!

És elkezdődött a szokásos kardozás. Először arra gondoltam hogy segítek a zsoldosnak, de nem akartam hogy megszégyenüljön. Úgyhogy inkább a klasszikus áldozat szerepet játszottam: sikoltozva futkároztam fel-alá. Annyira belejöttem, hogy észre sem vettem hogy vége lett a csatának. Természetesen a zsoldos győzött.

- Jól vagy? - fordult felém, és elakadt a szava. Nem akarok dicsekedni, de ha valamiben biztos vagyok, az a külsőm. Nagy szemek, bájos arc, kicsiny test… az a típus ami kikényszeríti a férfiakból a védelmezőt. A zsoldos mélyet sóhajtott, reménytelenül, szerelmesen.

- Egy kölyök. - suttogta. Aúú, ez fájt! És folyatta! - Ennyi munka után egy csodás nőt vártam. És mit kapok? Egy kicsi, kerekszemű, lapos gyereket. - Jajj! Beismerem hogy az átlagosnál alacsonyabb vagyok, és a melleim is kisebbek mint a velem egykorú lányoké. És fiatalabbnak is látszom a koromnál… a francba, felsorol mindent ami aggaszt! Valószínűleg azt hiszi nem hallom a suttogását, de nagyon jó a fülem. Egyesek szerint olyan a hallásom, akár egy elfé. Mindegy. Bár nem voltam igazi veszélyben, de ő mentett meg, úgyhogy megérdemli hogy megköszönjem neki.

- Na… nagyon köszönöm - kényszerítettem ki egy mosolyt.

- Nem kell megköszönnöd, semmiség - a zsoldos halványan visszamosolygott. - Jól vagy, kicsi lány? - Grrr! kezd idegesíteni!

- Veszélyes egy ilyen kislánynak egyedül mászkálni. Vagy a papád a közelben van?

- Ó, nem, egyedül vagyok - szaporán pislogtam.

- Ez nem biztonságos! Tudod mit, hazakísérlek. Hol laksz?

Nyugalom, csak nyugalom!

- Öö… egyedül utazgatok. Nem mintha lenne valami célom… csak a világot szeretném látni. Most éppen Atlasba indultam…

- Értem. Értem már! Nehéz életed lehetett!

- Mi…?

- Nem, én megértem.

- Izé… én csak…

- Nem kell megmagyaráznod semmit. Megértelek. - Úgy tűnik, mivel lehajtottam a fejem hogy elrejtsem a dühömet, a fickó azt hiszi szégyellem magam, és valami olyasmit kérdezett amiről nem akarok beszélni. Talán azt hiszi, olyan lány vagyok, aki elszökött hazulról valamiért.

- Nem, én csak a világot szeretném látni! - világosítottam fel.

- Semmi baj, nem kell hogy kitalálj mindenfélét. Nem kérdezek semmit. - Teljesen úgy beszélt, mintha egy gyereket vigasztalna. Reménytelen.

- Rendben, akkor elkísérlek Atlasba.

Na ne! Az még tíz nap! Ha ezzel a fazonnal kell töltenem, gyomorfekélyt kapok az idegességtől!

- Nem… igazán nem szükséges…

- Nem. Tudom hogy szükséged van barátokra.

- Nem erről van szó! Hanem… - és ez így ment egy ideig. Végül pedig ahogy sétáltunk az úton, meggyőzött. Fájt a fejem.

- Ja igen, el is felejtettem bemutatkozni. A nevem Gourry. Ahogy látod, vándorló zsoldos vagyok. Téged hogy hívnak?

 - Lina. A nevem Lina, és csak utazgatok. - Az igazi nevemet mondtam, és az is egyértelműen látszott, hogy nem vagyok hétköznapi utazó. De Gourry nem kérdezett semmit. Talán azt hitte, valamiért hazudtam. De ő egy rendes ember, ezzel sikerült meggyőznie is. És ha valami mocskos dolgot forgatott volna a fejében, simán lecsaptam volna. De úgy tűnt, Gourry őszintén aggódik értem, úgyhogy nem tudtam visszautasítani. Bár…

- Gyerekmegőrzés egész Atlasig…- motyogta.

Bár még mindig az idegeimre megy.

Csak este tudtam lazítani. Megálltunk egy városban, és szobát vettünk ki a fogadóban. Gourry a szomszéd szobában. A szobám kicsi, egy ágy és egy asztal az egész. Az asztalon olajlámpás. Bezártam az ajtót és levettem a köpenyem. Csilingelt ahogy a földre zuhant, jó nehéz volt! A belső oldalán zsákok lógtak, a banditák kincseivel tele. Nem volt alkalmam túlságosan válogatni, akkor éppen nagy volt a zűrzavar. Próbáltam a kisebb, értékesebb dolgokat összeszedni de a zsákok nagyon nehezek lettek.

Leültem a kiterített köpenyre, és kiürítettem a zsákokat. Halkan kántáltam, majd tapsoltam egyet. Egy apró fénygömb jelent meg a kezeim közt, felengedtem a plafonra és a szoba fénybe borult. Az olajlámpa nem volt elég.

Két-háromszáz nagy drágakő, egy orikalkum szobor (az jó értékes!), és egy nagy kés. A kés mágikus, de mintha átkozott lenne. Valószínűleg el tudom majd adni egy varázsszerboltban, megfelelő áron. A következő zsákban körülbelül egy tucat antik aranypénz volt, az 500 évvel ezelőtt elpusztult Letidius királyságból. Füttyentettem. Ezért egy gyűjtő igen nagy összeget is hajlandó kiadni.

Hát, nem sok, de mit is várhatnánk egy ilyen bandától? Azt mondtam, nem sok, de ez az én véleményem. Ha a holmikat a legalacsonyabb áron sikerülne eladni, egy átlagos személynek akkor sem lenne soha többé gondja a megélhetés.

- Akkor lássuk a drágaköveket.

Szétválogattam őket típus és állapot szerint. A sérült kövek nem érnek sokat, szóval elővettem egy kristálygömbszerűséget. Nagyjából akkora volt, mint egy gyerek ökle. Óvatosan letettem a földre és pörögni kezdett. Mikor megállt, a belsejében lévő rúna az ablak felé nézett. Tehát arra van észak.

Egy nagy papírlapot terítettem ki, a közepén egy varázskör állt. A lap olyan széles volt mint a kinyújtott karom, és olyan volt a tapintása mint egy elf nő bőréé. Azt mondtam "olyan", mert a varázslatok és eszközök, amiket a készítéséhez használtak, titkosak. Egy fadarabra speciális tintát szórtam, és  varázskört rajzoltam egy kisebb lapra. A nagy varázskör közepébe egy hibátlan rubint tettem. Aztán a kisebbik lappal letakartam, és egy tűzvarázzsal elhamvasztottam a lapot. Ezzel a varázskört a rubinba zártam. Kézbevettem az egyik sérült rubint, és a varázskör fölé tartva szelet varázsoltam. A rubin elporladt a kezemben. Mire az összes rubinnal végeztem, egy kisebb halomnyi por csúcsosodott a lapon. Azután meghintettem a kupacot egy kis folyadékkal és a tenyeremet fölé helyeztem. Egy víz- és egy földvarázslatot mondtam, a megfelelő formában. A tenyerem felforrósodott, és a halom fényleni kezdett. Végül egy férfiökölnyi rubint kaptam.

Megismételtem a műveletet a többi kővel is. Most már varázstárgyként adhatom el őket, sokkal jobb árért. Ezek az amulettek szolgálhatnak védelemül, de akár egy fegyver sebzését is növelhetik.  Van ilyen amulett a vállvértjeimen, a fejpántomon és a rövidkardomon is. Hasznos és divatos, és minden otthonban kiválóan alkalmazható! Ön is szeretne egy ékköves amulettet? … Aaargh! Nekiálltam reklámozni!… heh, végül is kereskedőcsaládból származom…

Gyerünk Lina, már csak kilenc nap Atlasig! Másnap délután volt, és együtt mentünk az úton. Kellemes volt az idő, és valahonnan vízcsobogás hallatszott. A levelek táncoltak a szellőben, a napfény áttűzött közöttük… csodás délután volt.

- Éhes vagyok - morogtam. Tessék, kövezzetek meg! Nem tehetek róla!

- Ne panaszkodj, kicsi lány! - mondta Gourry fáradtan, hátra sem fordulva. - Van amikor egy férfinak ki kell bírnia…

- Nem vagyok férfi. - vágtam rá.

Gourry egy pillanatra megakadt, de gyorsan javított.

- Van amikor még egy nőnek is ki kell bírnia.

- És a céltalan vándorlás közben éhezni, az ilyen eset? - Megtorpant. Összenéztünk: a vízcsobogás. Halat vacsorázunk!

A folyó annyira széles volt, hogy akár úszni is lehetett volna benne. Párhuzamosan folyt az úttal, a homokos part ideális pihenőhelyül kínálkozott.

- Halacskák, halacskák, kicsi halacskák… - énekelgettem magamban, miközben horgászbotnak való faágat kerestem. Kirántottam pár hajszálamat és összekötöttem őket. Aztán a szálat a bot végére kötöttem és kész is! Horgászbot.

- Te aztán önellátó vagy! - Gourry elismerően nézett.

- Megfognád egy kicsit? - átnyújtottam a botot Gourrynak, és a folyó mellett egy kőhöz léptem. Felemeltem a követ, és elkaptam pár meglehetősen ronda bogarat. Egyiket a botra akasztottam és belógattam a vízbe.

Hamarosan sikerült pár halat kifognom. Megsóztuk, megsütöttük őket, és nekiálltunk! Mmmm, nagyon finom! Kicsi halak voltak, egészben ettem őket.

- Nem hiszem el hogy képes vagy erre… - Gourry a hal fehér húsát csipegette.

- Tiszta pazarlás. Nem mondom hogy a fejét is edd meg, de a gyomrát ne hagyd ott!

- Fújj, én meg nem enném a gyomrát!

- Az a java! - elvettem egy újabb halat és egyenesen a gyomrába haraptam.

- Az az emésztőrendszere, nem? - Gourry nagyon betegnek tűnt.

- Persze.

- Akkor ez is benne van - tartotta fel az egyik bogarat, amit csalinak használtam.

Bbbbbthpht! Kiköptem a falatot.

- Héé! Ez igaz, de…

- Igen.

- Igen, de… - Nem kellett volna evés közben mondania! És miközben ezen tűnődtünk, elfogytak a halak. Csak megjegyezném, hogy Gourry többet evett mint én.

- Ennék még…

- Én is. Fogok még párat - felálltam, és a horgászbotért nyúltam. Egy pillanatra megálltam.

- Goblinok - suttogta Gourry. - Vagy egy tucatot láttam. - Úgy tűnik, ez goblin terület. Ez megmagyarázná azt is, miért nem voltak éttermek az út mellett. A goblinok humanoid teremtmények, egy felnőtt embernek úgy mellig érnek. Többnyire éjszaka jönnek elő, nem túl okosak és nem is túl jóindulatúak. És gyávák is. Kisebb városokban és falvakban, az állatokat lopják. Egyéb információ - kiválóan lehet velük viccelődni.

Fogtam a horgászbotot és elmondtam egy horgászvarázslatot. Saját fejlesztés! Alig fejeztem be, a goblinok előugrottak a bozótból, hangos csatakiáltást hallatva. Rozsdás kardokat és kihegyezett botokat lengettek - tipikus goblin banditák.

- Sss! Csendesen! - mondtam goblinul. Megálltak. Most! Bedobtam a zsinórt a vízbe. A goblinok tekintetéből kiolvasható volt a zavarodottság, nem tudtak mit kezdeni a viselkedésemmel. De kiváncsiak voltak, úgyhogy vártak a támadással.

Éreztem hogy megrándul a zsinór.

- Jó nagy! - kiemeltem a halat a vízből és megráztam a botot. A hal a goblinok elé esett. Ez nem is olyan könnyű, mint ahogy hangzik! Nyugodtan lehet ámuldozni.

- Kapjátok el! -  mondtam a goblinoknak.

- Gii!

- Gagya, gugii!

- Gyuge!

Mire a goblinok elkapták a halat, már kifogtam még egyet. Mire kifogtam tizet, a goblinok körém gyűltek. Itt az idő!

- Fogd - gyújtottam a botot az egyiknek.

- Gi?

- Egy csomó hal van még. Nem próbálod ki?

- Giii…? - a goblin bólintott és átvette a botot. Hamarosan érezte a rántást, és kifogta a halat. A goblinokat teljesen lefoglalta a horgászat, Gourry és én pedig csendben leléptünk.

- Érdekes varázslat volt - mondta Gourry. Aznap este, végre elértünk egy fogadót és az étteremben vacsoráztunk. Pislantottam. Beleharaptam a kezemben tartott csirkecombba. Rágás, nyelés. Az íze rendben. Hmmm… Kortyoltam egy kis italt.

Végre eszembe jutott.

- Mármint a folyónál? - Gourry az asztalra zuhant.  Nem tettettem magam. A horgászvarázs számomra nem is volt igazi varázslat. Igazán.  - Az csak egy szimpla varázslat. Semmi különös.

- Teeháát… akkor te varázsló vagy, vagy ilyesmi?

Most én rogytam az asztallapra.

- Mér' mit gondoltál? Nem látszik rajtam? - Amióta csak találkoztunk, ugyan úgy öltöztem. Nadrág, hosszúszárú csizma, hosszú ing, amit egy bőröv fog össze, puha bőrkesztyű, fejpánt. A köpenyem majdnem a földet söpri, a vállvértjeim óriásteknős páncéljából készültek. Mindez fekete. Ezüst szálak beleszőve, itt-ott rúnákat formáznak; a ruha egyben védelem is. A rövidkardom a csípőmön lóg. Ha valaki azt mondja, hogy a ruhám alapján pincérnőnek vagy halaskofának nézett, én megölöm magam.

- Most hogy említed… én pincérlánynak vagy halárusnak néztelek.

Arccal zuhantam egy tál levesbe.

- Csak vicceltem! - egy pillanatnyi szünet. - Nem kell túljátszani…

- Nem játszom! - törölgettem az arcomat.

- És mennyire vagy jó? Tűzgolyót tudsz? Az öltözéked alapján leginkább fekete mágiát használsz.

Rendben, hadd magyarázzam meg. A varázslatoknak három alapvető típusa van: fehér mágia, fekete mágia és sámánizmus. A sámánizmus a földet, vizet, tüzet és levegőt használja - az alapelemeket, és a szellemeket. Én a fekete mágiában vagyok a legképzettebb, de ne értsen félre senki, fekete mágia is kétfajta van. Az átkok, és a támadó varázslatok, amik nem férnek a sámánizmus kategóriáiba. Én a másodikat használom. A varázslat, amit Gourry említett, a Tűzgolyó, a sámánizmus tűz csoportjához tartozik. Az emberek azt hiszik a fekete mágia csakis támadóvarázslatokat jelent, de ez tévedés.

Akkor vissza a történethez.

- Gondolod hogy egy varázsló elárulná másoknak a trükkjeit?

- Beszédes típusnak tűntél. Egyébként nem számít, hamarosan megmutathatod mire vagy képes.

Mielőtt válaszolhattam volna, valaki berúgta az ajtót.

- Az a nő! - a hang felé fordultam. He? A férfi pont felém mutatott! Ugyan nem csak egyedül voltam itt, de Gourry határozottan nem látszott nőnek. Az ajtóban pár troll állt, akiket egy Múmia vezetett (legalábbis elsőre annak látszott. De valójában egy befáslizott varázsló lehetett).

A lehető legaranyosabb arckifejezésemet vettem elő.

- Helló! A nevem Sofia, és akit keresnek, valószínűleg…

- Pofa be! Nem érdekel a neved! Te… te vagy az, aki nemrég kirabolt pár banditát!

Hoppá!

- Héhéhé…- Gourry rám meredt.

- Majd később megmagyarázom. Előbb ezekkel kell tenni valamit - a trollok felé fordultam. Legalább kétszer akkorák mint egy ember, az erejük és a kitartásuk is legalább akkora, és még gyorsak is. Ami azonban a legfőbb erősségük, az emberfeletti regenerációs képességük. Egy egyszerű kardcsapás az ember szeme előtt gyógyul be. Másszóval, ha meg akarsz ölni egy trollt, csak egyetlen csapással teheted. Sajnos támadóvarázslatokat nem használhattam, mert a fogadóban sok volt a vendég.

- Rendben, menjünk ki - álltam fel.

- Nem - a francba. Mást kell kitalálnom. - Ha visszaadod amit elloptál, elengedünk.

- Ki van zárva! Hogy képzeled hogy elveheted mások holmiját? Tolvaj varázsló!

- Te is loptál… - jegyezte meg Gourry oldalról.

- Kuss, én csak rossz emberektől lopok, az nem számít!

- Támadás! - parancsolta Múmia, és a trollok mozgásba lendültek. Én is. A trollok a karmaikkal és a brutális erejükkel harcolnak, és elég lett volna egyetlen csapás is. De nem terveztem hogy veszítek. Az első troll szélesen csapott felém, én kitértem a csapás elől, megérintettem a derekát és mentem is tovább. A következő trollnak a lábai között csúsztam át, és megpróbáltam feldönteni. El nem esett, de megtántorodott, addig felpattantam és mentem a következő trollhoz.

Valamit éreztem magam mögött. A következő pillanatban az egyik troll karma a köpenyembe tépett! Csak a köpenybe, szerencsére, és kikapcsoltam a csatot. A troll belegabalyodott a köpenybe és elesett. Megpaskoltam a fejét és visszatértem az asztalhoz.

- Helló!

- Szia drágám, megjöttem! - Gourry csak ült, és figyelte ahogy egy törékeny lány(én) harcol! Eddig egyik troll sem halt meg.

- Te kis vakarcs. Rohangálsz itt összevissza… -  Múmia elég türelmetlennek látszott.

- Gourry! Meg tudnád sebesíteni a trollokat?

- Sebesíteni? Te nem tudod hogy a trollok regenerálódnak?

- Tudom, de siess!

- Nagy sebet nem tudok okozni…

- Mindegy, csak csináld! - a trollok közelebb jöttek.

- Na jó - Gourry előhúzta a zsebéből a bal kezét. A tenyerében apró mogyorószemek voltak, a kemény fajtából, amilyeneket a mókusok esznek. A következő pillanatban Gourry keze megvillant és a trollok felmordultak a fájdalomtól. Az egyik a karját, a másik a gyomrát, a harmadik a fejét fogta. Gourry a mogyorókat szinte belelőtte a trollok vastag bőrébe. Elég erővel ahhoz, hogy egy embert akár meg is öljön.

- Érdekes trükk, de ne hidd hogy trollokat ilyen könnyen…- Múmia mondta volna tovább, de az egyik troll ordítani kezdett. A sebek, amiket Gourry ejtett, növekedni kezdtek.

- Mi… mi történik itt? - Múmia elsápadt, Gourry csak bámult. A sebek tovább növekedtek, a trollok fele hamarosan csak egy húscsomó volt. Bár én csináltam, nem volt szép látvány. Legalábbis nem vacsora előtt. Mindössze négy troll és Múmia maradt, és nem úgy néztek ki, mint akik harcolni akarnak.

Féltek az ismeretlen varázslattól. Amikor megérintettem a trollokat, egy varázslatot használtam, leginkább a fehér mágiához tartozó Gyógyulás ellentétét. Az a varázslat megnöveli a sebesült természetes regenerációs képességét, felgyorsítva ezzel a gyógyulást. Én csak ennek az ellentétét csináltam. Megfordítottam a gyógyulás képességét és kitoltam az ellenétes maximumra. A trolloknak hatalmas a gyógyulási sebességük, így egy apró seb is a halálukat okozta.

Amúgy ez a varázslat is saját tervezésem, még sosem használtam. És nem is fogom többé. Az ember ne használjon olyan varázslatot amitől rémálmai lesznek.

Azt hittem ezután elmenekülnek, de rám rontottak. Előrántottam a rövidkardom, és belekezdtem egy varázslatba. A penge és a karom megvillant, a troll egy pillanatra védtelenné vált.

- Most - vágtam bele a trollba a kardot. Az elvigyorodott. Én viszont pont ezt akartam. Látta hogy másképp nem győzhet le, hagyta hogy megszúrjam, hogy akkor támadhasson amikor nem tudok mozdulni. És amikor azt hitte a számítása bevált, csalódott.

- Mono Volt! - A varázslat szikrái a kardot vezetőként használva egyenesen a troll testébe hatoltak, az megrázkódott és egy hang nélkül meghalt.

- Ügyes trükk volt, de én voltam az ügyesebb - a troll a földre zuhant.

- És most… hadd mutassam meg mit tudok igazán… - összecsaptam a tenyerem magam előtt és elkezdtem a varázslatot. A két tenyerem között kékes fénygömb jelent meg, és ahogy a kezeim távolodtak egymástól, úgy nőtt egyre nagyobbra.

- Áá! Egy Tűzgolyó! - Múmia szemei tágra nyíltak. - Vissza, vissza! - a trollok és Múmia elrohantak.

Én megkönnyebbülten sóhajtottam egyet.

- Hé! Azzal a Tűzgolyóval most mi lesz? - Gourry eszeveszetten távolodott tőlem. Még ő is félt a Tűzgolyótól, ami egy elég népszerű támadóvarázslat. Egy fénygömb, amit az ellenfélre hajítanak, és érintésre felrobban. Többnyire csapatok ellen használják. Az ereje a varázslóétól függ, de egy embert többnyire ropogósra süt.

- Hmm? - feldobtam a gömböt a levegőbe.

- Áááá! - mindenki felsikoltott, és a földre vetette magát.  Gourry óvatosan felemelte a fejét.

- Nem Tűzgolyó - mosolyogtam rá és felmutattam a lebegő gömbre. - Csak egy Fényvarázs.

- És ezzel itt mi lesz? - a fogadós nagyon ingerült volt, nem is hibáztattam érte. Az asztalok és székek összetörtek, a trollok tetemei a földön hevertek, és a vér szaga betöltötte a levegőt. A Fényvarázs sem volt túl jó ötlet, a tetemek tisztán látszottak, és nem igazán a 'Jó étvágyat!' hangulatot sugározták. Ráadásul a szállóvendégek fele is elment. Ha a fogadós ezek után még képes lett volna mosolyogni, jobban teszi ha kiszáll az üzletből, és elmegy szentnek. De most nem volt kedvem a panaszáradatot hallgatni. Felöltöttem a legaranyosabb, bűntudatos kislány - arcomat.

- Igazán sajnálom a sok bajt, amit okoztam, de  - egyenesen a fogadós szemébe néztem, és a hátam mögött lehúztam a kesztyűmet. - Ha nem védekezek, megöltek volna. - Ahogy vártam, a fogadós kissé összezavarodott.

A zsebembe nyúltam, és előhúztam három ékkövet az öklömet még mindig zárva tartva.

- Ezt… a bocsánatkérésem jeléül… - a fogadós jobbját a bal kezembe vettem, és a jobbomat a tenyerébe helyeztem. Nem mutattam mit tartok a kezemben, de érezhette. Még mindig a szemébe néztem. Egy aranyos lány, a kezét fogja és ékköveket ajánl… egyértelmű volt mit gondol.

- Tudom hogy nem ez a helyes módja a bocsánatkérésnek,  de csak ezt tudom adni. - Elvettem a kezeimet. A fogadós a tenyerére nézett, és mivel azt látta amit gondolt,  megnyugodott.

- Azok után amit mondtál, nem haragudhatok rád. Majd valaki feltakarít itt, ti menjetek a szobátokba. - Udvariasan meghajoltam és elindultam. Ha egy fogadóban bajt okozok, a fogadós néha kidob, de többnyire ez történik. Amikor megérzi az ékköveket, a fogadósok talán úgy érzik, ez a vendég pénzt jelent. De ha mégsem, akkor inkább odébbállok, nincs értelme erőltetni.

- Te aztán nem semmi színész vagy! - mondta Gourry. A szobámban, az ágyam mellett ált. Jó megfigyelő - átlátott a játékomon. De azért adtam az ártatlant.

- Miről beszélsz?… Hé, Gourry, mit keresel a szobámban?!

- Azt mondtad, később mindent elmagyarázol.

- Azt?

- Azt.

Najó. Különben is, én is akartam kérdezni tőle valamit.

- Rendben, de előbb válaszolj egy kérdésemre.

- Persze. Mit akarsz tudni, kicsi lány?

- "Kicsi lány"… ülj le.

Gourry leült egy székre, szemben velem.

- Rendben, ülök.

- Rendben, akkor - mélyen Gourry szemébe néztem. - Mit gondolsz rólam? - Gourry megmerevedett. Jópofa volt, de nem hagyhattam így. - Csak  vicceltem!

Gourry megkönnyebbülten felsóhajtott.

- Ez nem volt jó vicc. Azt hittem meghalok.

- Mit akar ez jelenteni…?

- Nos… izé… Mi az igazi kérdés? Remélem nem a méreteimre vagy kíváncsi.

- Disznó! Akkor komolyan kérdezek. Honnan tudtad hogy engem akarnak megtámadni?

- Nem tudtam.

- De mondtad hogy 'Hamarosan megmutathatod mit tudsz', közvetlenül mielőtt bejöttek.

- Ja, az? Csak éreztem a gyilkos szándékot a fogadó körül, és egyértelmű volt hogy valakit a fogadóban akarnak megölni. Ha rablók lettek volna később jönnek.

- De honnan tudtad hogy én vagyok a célpont? Te is velük vagy…?

- … Figyelj. Nem számított ki a célpont, tudtam hogy úgyis beleavatkozol. Te egy kedves embernek tűnsz, aki szereti beleütni az orrát mindenbe…

Meg se tudtam szólalni. Igaza volt. Azt majd eldöntik mások hogy milyen ember vagyok, de az igaz hogy mindig mindenbe beleütöm az orrom. A nővérem is folyton ezt mondta, még odahaza.

- … azt hiszem ez megmagyarázza. Nem?

- Asszem…

- Van még kérdésed?

- Nincs.

- Akkor elmondod mit csináltál, és miért akartak megölni?

- Rendben, beszélek… - Röviden elmeséltem neki mi történt. Elmeséltem hogy egy faluban jártam, amit banditák raboltak ki, és úgy döntöttem segítek szegény falusiakon, és visszaszereztem a kincseiket, de egy kis részét megtartottam, és amiatt a kis rész miatt akarnak megölni…. Mi? Hogy azért támadtam meg a banditákat mert unatkoztam? Psszt! Ne olyan hangosan!

Gourry bólintott mikor befejeztem a mesét.

- Ha kihagyom a 'segítettem szegény falusiakon' részt, minden világos.

Hoppá, tényleg jó megfigyelő. Témát váltottam.

- Viszont most már egyértelmű.

- Micsoda?

- Amikor a banditákat megtámadtam, vigyáztam hogy ne lássák az arcomat. De mégis utánam jöttek. Valószínű volt, hogy volt köztük egy varázsló.

- Az a múmia?

- Igen. talán megsérült a támadásban, és eddig nem tudott utánam jönni.

- Szóval mágiát használt hogy megtaláljon?

- Aha.

- Úgy látszik, mágiával mindent meg lehet csinálni.

- Nem mindent… A mágiának is vannak korlátai. Például, Múmia kellett hogy rakjon valamelyik tárgyra, vagy a holmimra egy "jelzőt". Nem számít milyen jó varázsló valaki, nyom nélkül lehetetlen egy embert megtalálni.

- Tehát ilyen a mágia… - Gourry zavartnak tűnt.

- Igen, ilyen a mágia. Van még kérdés?

- Nincs tanárnő.

- Akkor az órának vége… - valaki kopogott az ajtón.

Egyszerre mozdultunk az ajtó két oldalához.

- Ki az? - kérdeztem.

- Szeretnék üzletet kötni. Bizonyos tárgyakat megvásárolnék bármilyen áron, amit csak megnevezel. - mondta valaki az ajtó túloldalán.

- Elég gyanúsan hangzik.

- Persze. Most hogy kimondtam, még én is gyanúsnak gondolom magam. Sőt be sem engednék egy ilyen gyanús alakot a szobámba. - Azért…

- Rendben. Megfogadom a figyelmeztetést, és nem engedlek be.

- Várj! Gyanús vagyok, de jelen pillanatban nincs ártó szándékom. - Ez meg mit akar jelenteni?

- És a szándékod nem változik mikor belépsz az ajtón, ugye?

- Ne aggódj… De még ha aggódsz is, van testőröd. - Egymásra néztünk.

- Ha valami hülyeséggel próbálkozol, a nyakadba zúdítok minden varázslatot, amim csak van!

- Beengeded…?! - Gourry pánikolt.

- Nem lesz semmi gond! Van testőröm. - kacsintottam. A szoba végébe mentem. - Az ajtót most kinyitjuk! - Aztán utasítottam a testőrt - rendben Gourry, nyisd az ajtót!

Gourry egy pillanatig még tétovázott, aztán lassan ajtót nyitott.