És most az asszonyommá teszlek!
„De hogyan?” – gondoltam.
- Szülni fogsz nekem egy gyereket!
- Micsoda??? Meg vagy őrülve?
- Inkább lennél boldog, hogy egy szellem feleségül választ téged, egy halandót!
Nagyon ideges lett. Fölém hajolt és…
… és egy mozdulattal letépte rólam a pólóm. Végigcsúsztatta a kezét a hasamon. Ezután a farmerom következett. Mintha ott se lett volna.
- Hagyd abba! – sírtam el magam.
„Sesshoumaru, segíts!” – ordítottam magamban egyfolytában.
- Mondtam, hogy ne merj hozzáérni!
- Sesshoumaru! – kiáltottam.
- Hogyhogy nem bénulsz meg? – kérdezte meglepetten a szellem.
- Először csak szerencséd volt, mert váratlanul ért a támadásod – válaszolta és egy laza mozdulattal felé suhintott az energiaostorával.
A szellem kénytelen volt elugrani mellőlem. Sesshoumaru hozzám rohant, felvett az ölébe és körbetekert a szőrméjével.
- Jól vagy? – érdeklődött.
- Igen.
Időközben Inuyasha is megérkezett mellénk.
- Vigyázz Szabrinára! – kerültem át Inuyasha ölébe, azzal Sessy nekiindult a szellemnek, aki egy darabig még el tudta kerülni a támadásokat. Végül mégis az én hősöm nyert. Ahogy a szellem meghalt, én újra tudtam mozogni. Inu letett, s én Sesshoumaruhoz futottam.
- Köszönöm! – öleltem át.
- Így meg fogsz fázni! – ölelt vissza.
- Próbáljuk meg felébreszteni Kagomét. Hátha ő tud neked adni ruhát. De addig is vedd fel ezt! – adta át Inuyasha a piros felsőjét.
Felvettem, majd összeszedtem a ruháimat. Már ami megmaradt belőlük. Visszamentünk a többiekhez, akik zavartalanul aludtak.
- Nincs szívem felébreszteni őket – mondta Inu.
- Olyan békésen alszanak… - sóhajtottam.
- Akkor majd holnap reggel megkérjük Kagomét – ajánlotta Inuyasha.
Leültünk hárman egymás mellé. Természetesen én ültem középen. Még mindig reszkettem, mégsem kellett sok idő, s elnyomott az álom. Amikor felébredtem, nem tudtam megmozdulni.
- Felébredtél? – kérdezte egy férfihang. Az illető elém lépett. Nem hittem a szememnek!
Az erdőszellem volt az.
- Te meg hogy kerülsz ide?
- Hát így üdvözlöd a férjed?!
- De nekem nincs férjem! És különben is, hol van Sesshoumaru? Hol vannak a többiek? És hol vagyok én?
- Mi egy köztes világban vagyunk. A lelkek világa és az élők világa között. Itt töltjük el életed éveit, édeskettesben. Akár akarod, akár nem. Gyereket szülsz nekem és boldogan fogunk élni. Soha többé nem találkozhatsz a barátaiddal!
- Én nem fogok neked gyereket szülni!
- Dehogynem! És most nincs senki, aki segíthetne rajtad! – húzta széles mosolyra a száját, miközben felém közeledett. Olyan tehetetlennek éreztem magam. Minden testi és lelki erőmet latba véve felállítottam az erőteremet. Nagyon nehéz volt megtartani!
- Hát ez meg mi? – döbbent meg a szellem.
- Engedj haza! – Nagyon dühös lettem, mire újra tudtam szabadon mozogni.
- De ez lehetetlen! Te nem mozoghatsz!
- Akkor mozgok, amikor akarok! „Bárcsak ő is elégne, mint a múltkori szellemek!”
Ez után valószínűleg elájultam. Mikor magamhoz tértem, egy kupac hamu volt mellettem.
„Ennyi marad abból, aki velem packázik! Na meg belőlem is…” – néztem a kezeimre. Ismét meg voltak égve, de most nem olyan súlyosan. Pár könnycsepp elég volt hozzá. „Most már csak meg kell találni Sesshoumaruékat.” Órákon keresztül bolyongtam. Egyszercsak ismerős táj tárult elém. „Hiszen ez a Szent fa!” – örültem meg.
- Szabrina! – hallottam meg Kagome hangját. Odarohantam mögé.
- Itt vagyok!
- Szabrina! – kiabált tovább.
- Kagome! Itt vagyok mögötted! – fogtam meg a vállát, mire egy hatalmasat sikított.
- Ebbe még a dobhártyám is beleszakad! – ordítottam.
Inuyasha tűnt fel, aki védelmezően Kagome elé állt.
- Mi történt? – kérdezte.
- Valami megfogta a vállam!
„Szóval nem látnak, és nem hallanak. De meg tudok fogni bármit!”
- Inuyasha, te se hallasz? – mondtam fennhangon.
De ő csak átnézett rajtam, ahogy a tájat vizsgálta.
- Maradj mellettem! – mondta Kagoménak.
Mit tehettem volna mást, követtem őket. Dúdolgattam a kedvenc dalaimat és figyeltem, hogyha meghallottam a nevem.
- Vajon hová tűnhetett Szabrina? – sóhajtotta Kagome.
- Azt én is szeretném tudni! Remélem nem esett baja!
„Itt vagyok!” – sóhajtottam én is.
- Tényleg! És még mindig nem mondtad el, hogy hova lett a felsőd! – vonta kérdőre Kagome Inuyashát.
- Szabrinánál van.
- És hogy került hozzá?
- Ez egy hosszú sztori!
- Van időm!
- Majd ha megtaláljuk, el fogja mondani, ha akarja. Csak találnánk már meg…
Órákon keresztül követtem őket. Lassan kezdett unalmas lenni.
„Várjunk csak! Ez miért nem jutott előbb eszembe?” Odamentem Inuyashához, megfogtam a kezét, és magammal húztam egy kis poros területhez. Nagyot nevettem, mikor a döbbent arcára néztem
- Hova mész, Inuyasha? – kérdezte Kagome.
- Amerre húznak.
- De ki húz? És hova?
- Nem tudom. De azért vigyázok, nehogy valami csapda legyen.
Elengedtem a kezét, megfogtam egy ott lévő botot, és írni kezdtem vele a homokba:
„- Én vagyok az, Szabrina! Egy köztes dimenzióban ragadtam! Kérlek, segítsetek!”
- Szabrina? Tényleg te vagy az? – kérdezte Kagome.
„- Igen!” – írtam.
- És hol vagy most?
Megfogtam a vállát.
- Hogy kerültél oda?
„- Erdőszellem.”
- Ki az az erdőszellem? – nézett kérdőn Kagome.
- Hosszú… - válaszolta Inuyasha.
- Kezdheted!
- Inkább azon törd a fejed, hogy hogy segítsünk Szabrinán! ... Tényleg, ugye jól vagy? Nem bántott? – fordult a semmi felé.
„- Jól vagyok!”
- Menjünk a többiekhez, és szóljunk nekik, hogy megvagy. Rendben? – ajánlotta Inu.
„- OK”
- Add a kezed, nehogy eltűnj! – adta ki a parancsot.
Megfogtam a kezét és elindultunk. Már eléggé sötétedett, mire a csapat többi tagjához értünk.
- Szóval ti sem jártatok sikerrel… - állapította meg Miroku.
- Megtaláltuk Szabrinát… vagyis ő talált meg minket – kezdte Kagome.
- És most hol van? – kapta fel a fejét Sesshoumaru.
- Hiszed, vagy sem, mellettem áll – mondta Inuyasha.
- Az meg hogy lehet? – kérdezte Shippo.
- Azt írta nekünk, hogy valamilyen köztes dimenzióba került, amiről valami erdőszellem tehet – tudósított Kagome.
- De hát az a szellem meghalt! – mondta Sessy. – Én magam öltem meg! Mellesleg ha itt van, adjon magáról valami jelet!
„Szóval jelet kérsz!” – gondoltam. Odamentem hozzá, adtam neki egy puszit és megöleltem.
„Sesshoumaru, bárcsak hallhatnál!”
- Szabrina?! – kérdezte suttogva.
„Én vagyok!”
- Vájunk csak! – kiáltott Kagome. – Nálam van toll és füzet. Abba írhatna nekünk Szabrina!
„Na! Végre egy jó ötlet!” Melléálltam és megvártam, míg a levegőbe nyújtja azokat. Kikaptam a kezéből, és írni kezdtem:
„- Végre valahogy tudok beszélni veletek!”
- Mi történt az erdőszellemmel? – kérdezték többen majdnem egyszerre.
„- Ő hozott át ebbe a dimenzióba. Ja! Ha már itt tartunk: Köszi Inuyasha a felsőd! Csak most az is láthatatlan lett számotokra. Bocsi!”
- Ne légy bolond! Semmi gond – mondta Inu. – Tényleg, Kagome, ha adnál Szabrinának ruhákat, akkor tudnánk, hogy hol van.
- Jó ötlet! – csatlakozott Kagome.
„- Érdekesen fog kinézni a lebegő ruha, nem?”
- És akkor mi van? Legalább nem vesztünk szem elől.
„- Talán féltek, hogy kémkedni fogok utánatok?”
Nem kaptam választ.
- Azt hiszem eltettem azokat a ruháidat, amiket a múltkor nálunk hagytál… Meg is van! – vette elő azokat Kagome.
Elvettem és beléjük bújtam. Kíváncsi lettem volna rá, hogy hogy fest egy lebegő farmer és egy sötétszürke kivágott póló.
„- Na? Milyen?” – kérdeztem.
- Furcsa – mondta mindenki helyett Sango.
„- Most jut eszembe! Hol van Rin és Kohaku?”
- Őket egy faluban hagytuk arra az időre, míg téged megtalálunk – mondta Shippo.
„- És te miért nem maradtál ott?”
- Mert én is segíteni akartam a keresésben.
- És nem tudtuk lerázni! – tette hozzá Miroku.
„- Már megvagyok. Már csak kép és hang kéne!”
- Mi vagy te, TV? – mosolyodott el Kagome.
- Mi az a TV? – érdeklődött Shippo.
- Hosszú…
- Kaede anyó talán tudna valamit csinálni – szólalt meg ismét Shippo.
„- Mégis mit tudna tenni?”
- Azért kérdezzük meg! – bizakodott Inuyasha. – Holnap indulunk.
A tűz köré ültünk, s lassan mindenki elaludt. Kivéve persze Sesshoumarut. Én nem mertem. Ahogy becsuktam a szemem, az jutott eszembe, hogy vajon hogy fogok legközelebb felébredni.
- Szabrina, még fenn vagy? – kérdezte hirtelen Sesshoumaru.
„Most hogy válaszoljak?” Fogtam a füzetet, a tollat és melléültem.
- Sajnálom, hogy nem védtelek meg! – kezdte.
„Mi?! Most bocsánatot kér? De nem hibás!”
„- Nem te vagy a hibás!” – raktam az orra alá a füzetet.
- Dehogynem. Hisz én nagyon ritkán alszom. Alvás helyett inkább rád kellett volna vigyáznom!
„De ari!” Nekidőltem, ő meg átkarolt.
- Te nagyon remegsz! Fázol?
„- Nem.”
- Próbálj meg aludni.
„- Nem tudok!”
- Félsz?
„- Igen.”
- Nincs már miért.
Kivette a kezemből a füzetet és a tollat, és átölelt miközben az ölébe húzott.
Ha valaki most látná, jó nagyot röhögne. Két lebegő ruhadarabot rak az ölébe.
- Aludnod kell, hogy legyen erőd! Még hosszú út áll előttünk, mire elérjük azt a templomot.
Olyan megnyugtató volt az ölében lenni, hogy mégis tudtam aludni egy kicsit. Reggel örömmel láttam, hogy ott keltem fel, ahol este elnyomott az álom.
- Felébredtél?
Megfogtam a kezét és az arcomra tettem, majd így bólintottam. Felálltam és sétálni indultam.
- Hova mész?
Erre megrántottam a vállam.
- Akkor veled megyek!
Lehajoltam a füzethez és beleírtam.
„- Most inkább egyedül megyek.”
- Rendben, de vigyázz magadra!
Sétáltam egy kicsit, majd felültem egy alacsony fa ágára.
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a csapat helye felől kezd minden eltűnni. Nagyon megijedtem! Rohantam a többiekhez, meglöktem őket, hogy figyeljenek rám, és körmölni kezdtem.
„- Tűnik el ez a dimenzió! Keletről már csak nagy fehérség jön, úgyhogy nem maradhatok! Sziasztok!” – közéjük dobtam a füzetet.
- Szabrina, várj!!! – ordította Inuyasha és elkapta a karom. Zöldes burok keletkezett a kezén, mire felordított fájdalmában…
AJÁNLOM AZ OLDALT
1. és 2. rész
